A CPAC Hungary egyik fontos hívószava volt idén a nemzet, amely Orbán beszédével ellentétben nem régi és örökkévaló, csupán pár száz éves képződmény.
Idén is Orbán Viktor beszédével nyílt meg az amerikai konzervatívok éves konferenciájának magyar kiadása, a CPAC Hungary. A budapesti Bálnában tartott több mint fél órás előadásában a miniszterelnök a nemzet gondolatát eszményítette, amelyről a Nyugat legnagyobb – de ma bajban lévő – civilizációs teljesítményeként beszélt.
Míg a nemzetek eredetét a miniszterelnök beszédében – a történettudomány szempontjából teljesen értelmezhetetlen módon – a bibliai időkbe vetítette vissza (“Isten nemzetekre osztotta a világot”), a magyar nemzet kialakulásáról már konkrétabban fogalmazott:
“A nemzet eszméje a mi különleges nyugati örökségünk. Ezt ismerték fel a magyarok is, ezért kötöttek vérszerződést, ezért szervezték nemzetté magukat, ezért csatlakoztunk a nyugati világhoz, és ezért nem tűntünk el a történelem ködében, mint ahogy az a többi, nyugatra jött ázsiai néppel történt”
– mondta Orbán a nemzetközi közönség előtt.
Orbán a CPAC-en. Forrás: Hír TV, YouTube
A fenti mondatokkal a miniszterelnök inkább egyfajta mítoszt vázolt fel saját politikai közösségének, ennek megteremtése érdekében pedig több ponton is engedményeket tett a történelmi tényekkel szemben.
Amellett ugyanis, hogy nem tudjuk, a magyarok valóban kötöttek-e vérszerződést, őseink a 9. században még biztosan nem találkozhattak a nemzet eszméjével, hiszen az a hosszú 19. század terméke.
A következőkben két történész, Egry Gábor (Politikatörténeti Intézet) és Varga Bálint (Karl-Franzens Egyetem, Graz) segítségével világítjuk meg, miért jelent képzavart összekötni egy honfoglalás kori eseményt a nemzet születésével.
“A hét honfoglaló magyar törzs közötti vérszerződésről csak egyetlen forrás, az Anonymus által írt, nagyrészt azonban megbízhatatlan krónika, a Gesta Hungarorum tudósít” – kezdi Varga az elemzést. Bár Hérodotosz nyomán ismert volt, hogy a sztyeppei népek szoktak vérszerződést kötni, de hogy pont a magyarok tettek-e ilyet, azt nem tudjuk, és soha nem is fogjuk megtudni.
"A mítoszokkal persze (attól még, hogy tudományos módszerekkel nem igazolhatók) semmi baj sincs. Csak az kell látnunk, hogy nem ezektől számítjuk a magyar nemzet eredetét. Épp fordítva: a nemzeti mitológia megteremtésének céljából veszik majd elő ezeket a történeteket, de csak a 19. század során, amikor felmerül ez az igény”
– magyarázza a történész.
A honfoglalás kori eseményről Egry Gábor a Lakmusznak elmondta, hogy bár létezik az a “paratörténelmi galaxis”, amelyben szoros folytonosságot feltételeznek a vérszerződés és a Szent István-i állam között; mégis hamis és történelmietlen azt állítani, hogy ebben az időben Európát nemzetek és nemzetállamok népesítették be, amelyek példaként álltak volna a magyarok előtt. A honfoglalás korában a kontinenst ugyanis főleg dinasztikus államok tagolták, amelyek nem kötődtek egy adott területhez, és folytatólagos földrajzi képzeletként sem léteztek. “Ráadásul az emberek társadalmi helyét különleges kiváltságaik, másokat meg nem illető jogaik határozták meg, amelyek nem említhetőek egy lapon azzal a történelmi képződménnyel, amelyet modern nemzetként ismerünk”– mondta Egry.
Bár a nemzet fogalmának meghatározása nem tartozik a legkönnyebb feladványok közé, tágabb értelemben a nemzet az emberek egy olyan közössége, amelyet a nyelvi, kulturális, történeti összetartozás érzése tart össze és amely szuverenitásra törekszik.
A premodern időkből ezek közül egyik szempontot sem érdemes keresni.
Az államok ekkor ugyanis még dinasztikus alapon szerveződtek, legitimációjuk pedig az uralkodóháztól származott. A társadalom egészét ekkor még szigorúan jogi-közgazdasági meghatározottságok tagolták (születési alapon), ebbe a “rendi nemzetbe” pedig csak a kiváltságosok tartoztak (Magyarországon például a nemesség). “Így állhatott elő az a mai szemmel bizarrnak tűnő helyzet, hogy még egy szlovák nyelvű nemes akkoriban igen, addig a magyar emberek óriási többségét kitevő parasztság nem számított a nemzet részének”– mondta Varga.
Egry hozzáteszi, hogy az alá-fölé rendeltségi viszonyok távol is állnak a nemzet fogalmának alapvetően érzelmi hangoltságától, amely éppen ezek lebontására törekszik a közös, mindenkire jellemző szolidaritás nevében.
A történészek egyetértenek abban, hogy ez a helyzet a 18. század végén két oknál fogva változott meg: az egyik politikai-ideológiai, a másik gazdasági.
Frédéric Sorrieu 1848-ban készített nyomtatványa a művész utópisztikus elképzelését ábrázolja a demokratikus nemzetállamokról. Forrás: Wikimedia
Egyrészt a felvilágosodás nyomán kialakult a népszuverenitás eszméje: ennek értelmében nem a dinasztiák, hanem az egész társadalom lett a hatalom gyakorlásának letéteményese. Ezt az eszmét azonban a 19. század közepéig a konzervatívok elutasították, mert ők továbbra is az uralkodóházak általi elismerést szerették volna fenntartani. Bár erről CPAC-en nem volt szó, “de a nemzet eszméje ebben a korszakban még a gyakran forradalmi eszközöket is alkalmazó liberálisokhoz, azaz a baloldahoz volt köthető" – hangsúlyozza Varga.
A nemzetté válás másik fontos előidézője az ipari forradalom volt, ennek hatására ugyanis a korábban egymástól elszigetelt régiók közötti kapcsolatok megerősödtek, és szükségessé vált a tömeges írni-olvasni tudás is. A két folyamat ott találkozott, hogy a 19. századi államok egyre inkább érdekeltek voltak a folytatólagos, jól integrált, kifelé gazdasági határral védett állemterület létrehozásában. Ez pedig egy olyan terület, amelyet egy egységes nyelven beszélő lakosság népesít be, amely magát az állammal, illetve a nemzettel azonosítja.
Bár egyes történészek a nemzetek kialakulásában az ipari társadalom létrejöttét, míg mások inkább a nyomtatás elterjedését hangsúlyozzák (amely révén megszületett a nemzeti tartalommal megtölthető médiatér) közös bennük, hogy ezek mind modern fejlemények,
és a legtöbb nacionalizmus-elmélet szerint a nemzet a modernitás járulékos terméke.
Egry szerint a magyar egyáltalán nem egyedi eset a nemzetté válások sorában.
“A modern magyar nemzet eszméje a 18. század végén születik meg, és a reformkorban teljesedett ki. A nemzeti tudatnak így (a vérszerződéssel szemben) sokkal inkább az 1848-49-es forradalom és szabadságharc az ősélménye, amely sokak számára – a mai napig – igazolja a magyar nemzet erejét és szabadságvágyát.”
A közösségérzet megteremtésében az ilyen egyedi, tömegeket mozgósító eseményeken kívül még a magyar nyelv, magyar történelem és magyar kultúra jutott fontos szerephez – elsősorban olyan tantárgyak formájában, amelyeket mindenki azonos módon tanult meg.
A politika szintjén, teszi hozzá Varga, a nemzetté válást a reformkori liberálisok kezdeményezték, akik az elavultnak tartott rendi társadalmat szerették volna átalakítani az ipari forradalom igényeinek megfelelő, modern, polgári társadalommá. Ez azzal járt együtt, hogy az uralkodóházon és a többnyelvű nemességen túl az egész társadalmat egyenlővé tegyék a modern nemzettel. Ehhez azonban kulcsfontosságú volt az egész társadalmat átfogó kommunikációs tér (az ipari társadalmakra a nagyfokú mobilitás jellemző), ezért a társadalom modernizálásának programjába beleértették a magyar nyelv elterjesztését. Ez azonban éles ellenérzést váltott ki Magyarország sok milliónyi nem magyar nyelvű lakosában, amely végül a történelmi Magyarország egyik legfontosabb konfliktusához, a nemzetiségi kérdéshez vezetett el.
Címlapi kép: Wikimedia Commons (Székely Bertalan: Vérszerződés)
