Nemrég a magyar sajtóban is megjelent a hír, miszerint van összefüggés a férfiak kis péniszmérete és a sportautókhoz való vonzódás között. Az erről szóló, „Kis péniszek és gyors autók” című kutatást a szerzői (a University College London három kutatója és egy író, újságíró) tette közzé a PsyArXivPreprints oldalon, úgynevezett preprint változatban. Ez azt jelenti, hogy a tanulmány szakmai lektoráláson még nem esett át.
Egy olvasónk felhívta a figyelmet arra, hogy érdemes lenne megvizsgálni, igaz-e a tanulmányról szóló egyik cikkben megfogalmazott állítás, miszerint “[t]udományos igazolást nyert egy klasszikus népi előítélet”. Tehát hogyan kezeljük egy egyelőre nem lektorált tanulmány állításait, tekinthetjük-e ezeket "tudományosan igazolt" tényeknek?
A kérdés megválaszolásához ebben a cikkben bemutatjuk, hogyan működik a tudományos publikálás folyamata.
A kéziratokból készülő cikkeket tudományos folyóiratokban publikálják, ehhez azonban szakmai lektoráláson (peer reviewn) kell átesniük. Ez úgy néz ki, hogy a szerző beküldi a kéziratot az általa kiválasztott folyóirat szerkesztőségébe. Amennyiben a folyóirat számára érdekes a téma, akkor megkérnek a témában jártas, más kutatókat, hogy bírálják el a kéziratot: vagyis nézzék, írjanak róla véleményt, és amennyiben szükségesnek ítélik, tegyenek javaslatokat esetleges javításokra, kiegészítésekre. A bírálat megküldése után a szerző megfontolja a javaslatokat, ezek alapján korrigálhatja a kéziratot, a bírálók pedig az új változatot is átnézik – ez a folyamat akár több körben, hónapokig is tarthat. Ha mindenki elégedett a végeredménnyel, a cikket publikálják a folyóiratban. Ha a folyóirat végül nem publikálja a cikket, a szerző próbálkozhat másik kiadványnál.
Egy kutatónak nem mindegy azonban, hogy hol tudja publikálni a cikkeit.
Az egyes tudományos folyóiratok presztízsét, befolyását az úgynevezett impaktfaktor mutatja. Ez egy mérőszám, amit többek közt a cikkekre érkező hivatkozások alapján számolnak ki: arányaiban minél több cikkre, minél többen hivatkoznak egy folyóiratból, annál nagyobb az impaktfaktora. És minél magasabb az impaktfaktor, annál nagyobb a folyóirat tudományos presztízse.
Az egyes kutatók szakmai teljesítményét többféle módon értékelik, ennek alapja többek közt a publikációs lista hossza (mennyit publikál), idézettsége (hányan hivatkoznak rá), és az úgynevezett összesített impakfaktora is. Ez utóbbit úgy lehet kiszámolni, hogy összeadjuk az adott évi impaktfaktorát azoknak a folyóiratoknak, amelyekben a kutató publikált.
Ezeket a szempontokat többek közt kutatói pályázatok, álláshelyek kiosztásakor is összehasonlíthatják. Így egy kutató érdeke általában az, hogy minél többet publikáljon, és a cikkei minél magasabb impaktfaktorú folyóiratokban jelenjenek meg.
A kutatókra nehezedő publikálási kényszer azonban arra sarkallhat egyes kutatókat, hogy megkérdőjelezhető módszerekkel írott cikkeket is igyekezzenek publikálni - és egyes esetekben elő is fordult, hogy nem megfelelő minőségű cikkek is átcsúsztak a tudományos ellenőrzési folyamaton.
Mit jelent ez a gyakorlatban?
Néhány évvel ezelőtt Hollandiában végeztek önbevallásos felmérés alapján kutatást, ami a kutatók feddhetetlenségét igyekezett felmérni. Ebből az derült ki, hogy a részt vevő kutatók több mint fele rendszeresen alkalmazott problematikus módszereket (például szelektíven idézték a szakirodalmat, vagy igyekeztek elrejteni a kutatási tervben ejtett hibákat). Minden tizenkettedik kutató ennél is nagyobb hibákat vétett: kutatási eredményeket kreált vagy hamisított meg. Beszédes adat a felméréssel kapcsolatban, hogy 22 holland egyetemről több mint 60 ezer kutatót kértek fel a részvételre, ám mindössze 6800-an töltötték ki végül a kérdőívet. Sok intézmény azzal utasította vissza a felkérést, hogy az eredmény nem vetne rájuk jó fényt a nyilvánosságban.
A felmérés vizsgálta azt is, hogy mi motiválja a kutatókat, amikor szándékoltan megkérdőjelezhető kutatási módszereket alkalmaznak, és azt találták, hogy a legerősebb motiváló erő épp a publikációs kényszer, míg a legnagyobb visszatartó ereje annak van, hogy lelepleződhetnek szakmai bírálóik előtt.
Nem ez volt az egyetlen kutatás a témában: vannak olyan felmérések, amelyek szerint a statisztikai trükközés (ami a tudományos csalás enyhébb módszerének számít) kifejezetten elterjedt, az ökológiában és a biológiában például 42–64 százalék között fordul elő, míg a pszichológiában ez az arány a feltételezések szerint 20 és 70 százalék között mozoghat.
Egyes esetek pedig kifejezetten nagy publicitást kaptak:
Ám míg például Arnold vagy Szostak utóbb beismerte, hogy hibázott, vannak olyan csalássorozatok, amelyek akár évtizedekig is húzódnak, és egész tudományos karrierek is épülhetnek légvárakra.
A két legismertebb példája ennek talán Brian Wansink és Diederik Stapel. Előbbi hosszú ideig volt a táplálkozástudomány nagyágyúja, közel 3 évtizedes karrierje alatt több száz cikket publikált, amelyeket több mint 20 ezerszer idéztek más tanulmányokban, így az egyik legidézettebb kutatónak számított saját területén. 2007 és 2009 között volt az amerikai kormány tanácsadója is, egy ideig az ő kutatásai alapján igyekeztek egészségesebb étkezésre rávenni az amerikai diákokat mintegy 30 ezer iskolai menzán. Mindez egy szempillantás alatt omlott a fejére, amikor kiderült, hogy téziseit súlyos módszertani hibákra alapozva fektette le. Sorra kellett visszavonnia a tanulmányait, és a tudományos élet gyakorlatilag kilökte soraiból.
Stapel sem járt jobban, amikor 2012-ben kirobbant körülötte a botrány. A hatalmas tehetségnek kikiáltott fiatal szociálpszichológus olyan népszerű témákkal foglalkozott, mint például a hatalom lélektana vagy a társadalmi sztereotípiák kialakulása, számos díjat nyert, rengeteget publikált, cikkeit pedig rengetegen idézték. Egészen addig, amíg saját hallgatóinak bejelentése és az azt követő vizsgálat le nem buktatta. Mint kiderült, publikált cikkeinek egy része manipulált vagy hamisított adatokon alapult. Stapelt előbb felfüggesztették, majd el is távolították a Tilburgi Egyetem Társadalom- és Viselkedéstudományi Intézetének dékáni székéből, és mintegy 25 tanulmányát vissza is vonták a legkülönfélébb tudományos folyóiratokból.
És bár ez a kitérő akár meg is erősítheti az embert abban a hitében, hogy a tudományos élet hemzseg a megbízhatatlan, hamis alapokon nyugvó tézisektől, a fent felsorolt esetek inkább látványos példák, azonban nem minősítik a teljes tudományos életet.
Egy 2021-es becslés szerint világszerte összesen több mint 30 ezer tudományos folyóirat van (ebbe beletartoznak a legnagyobb presztízsű lapok éppúgy, mint azok, amelyek nemrég indultak, vagy éppen alacsonyabb színvonalon mozognak), és ezekben évente több mint 2 millió cikk jelenik meg. Arról, hogy ezek közül utólag mennyit vontak vissza, többek közt a Neue Zürcher Zeitung 2019-ben megjelent tényfeltáró cikke adhat képet.
Ebből kiderült: 2009 és 2018 között világszerte összesen 3309 cikket vontak vissza tudományos folyóiratokból azért, mert megkérdőjelezhető volt az igazság-, valóság- vagy ténytartalmuk.
Arra azonban az NZZ is felhívta a figyelmet, hogy az adatokat a Retraction Watch (Visszavonás-figyelő) adatbázisa alapján elemezték, ami nem teljeskörűen fedi le a tudományos élet összes folyóiratát, ezért az általuk detektált több mint 3 ezer visszavont cikk valószínűleg “csak a jéghegy csúcsa”. Viszont az is biztos, hogy nagyságrendekkel nagyobb azon cikkek száma, amelyeket nem vontak vissza.
A szakmai lektoráláson átesett, majd publikált cikkek legnagyobb részéről tehát elmondható, hogy hűen tükrözik a valóságot.
Mindemellett fontos megjegyezni, hogy a publikációk mindig a "tudomány aktuális állását" mutatják, és a tudományos fejlődés sajátja, hogy újabb kutatások a korábbiakat meghaladhatják.
Mi a teendő akkor, ha egy tudományos kutatás eredményeiről a sajtó még azelőtt beszámol, hogy az átesne a szakmai lektoráláson? Miért lehetséges ez egyáltalán, és hogyan érdemes az ilyen cikkeket kezelni?
Erről Demeter Márton kommunikációkutatót és Falyuna Nóra tudománykommunikációs szakértőt kérdeztük.
Demeter Márton kommunikációkutató, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docense arra hívta fel a figyelmet, hogy a kutatók számára létfontosságú, hogy minél gyorsabban tudják publikálni az eredményeiket, hogy azokat minél hamarabb, minél több kutató számára elérhetővé tegyék. Csakhogy maga a szakmai lektorálás folyamata kiszámíthatatlan. Lehet, hogy gyorsan elkészül egy bírálat, de az is lehet, hogy rengeteg időbe telik, amíg sikerül valóban publikálni egy cikket. Ezért a kutatók sokszor már azelőtt feltöltik erre alkalmas felületekre, hogy átesne a szakmai bírálaton. Ez azért is fontos, mert így levédhetik egyes témák esetén az elsőségüket, másrészt más kutatók addig is használhatják és hivatkozhatják ezeket a cikkeket, amíg a hivatalos eljárás lezajlik.
“Egy kutatónak nem érdeke, hogy olyan cikket adjon le, amiben butaságok vannak. Ha én a naplómból töltök fel részleteket, akkor hülyének fognak nézni. De ezeken a tudományos szervereken megtalálhatóak a szerzők is, hogy hol dolgoznak, mi az elérhetőségük, tehát nem anonimizálva vannak az anyagok. Ezáltal viszont felelősségre is vonhatóak” – magyarázza a kutató.
Így azonban megeshet az is, hogy egy-egy – még nem lektorált – kutatás a mainstream sajtóba is bekerül.
“Ezzel szerintem akkor nincs probléma, ha jelezve van, hogy még nincs lektorálva egy cikk, de ilyenkor természetesen a szerző felelőssége, hogy hogyan fogalmaz ezzel kapcsolatban, mit emel ki a kutatásból, és hogyan tálalja azt” – mondja Demeter Márton.
Falyuna Nóra tudománykommunikációs szakértő, szintén a Nemzeti Közszolgálati Egyetem oktatója szerint a gond azzal lehet, hogy a tudományos kutatásról cikket író újságíró, vagy a cikk olvasója nem feltétlenül van tisztában a publikációs folyamattal.
“Ő csak annyit fog látni, hogy a tudósok már megint kimutattak valamit, és nem is biztos, hogy eljut a cikk végéig, ahol az újságíró leírja, hogy ez egy lektorálás alatt álló anyag. Lát egy figyelemfelkeltő címet, elolvassa a cikk elején a lényeget, aztán ebből levonja a következtetéseket magának, és egyáltalán nem biztos, hogy ezután megkeresi az eredeti tanulmányt, vagy utánanéz, hogy az átesett-e bármilyen ellenőrzési folyamaton” – fogalmazott Falyuna Nóra, aki szerint sok esetben nem is feltétlen érezzük, hogy mekkora tétje van annak, hogy egy tudományos cikk mikor és hogyan kerül nyilvánosság elé.
Ha megnézzük az eredeti példát: annak, hogy egy kutatás szerint a kispéniszű férfiak jobban vonzódnak a sportautókhoz, mint nagypéniszű társaik, igazából nincs túl nagy hatása a mindennapjainkra. Persze lehet, hogy egyesek némi kárörömmel tekintenek eztán a szuper autójában villogó szomszédjukra, mások meg kellemetlenül érzik majd magukat, mert úgy érzik a szép autójukban ülve, hogy mindenki a péniszméretükkel van elfoglalva, de remélhetőleg ennél nagyobb befolyása nem lesz a jövőnkre nézve a tanulmánynak.
Falyuna Nóra viszont felhívta a figyelmet arra, hogy például a koronavírus-járvány idején egyáltalán nem volt mindegy, hogy milyen tanulmányok kezdtek el keringeni a közbeszédben.
A felfokozott hangulatban ugyanis alapvetően megnőtt az áltudományos teóriák iránti érdeklődés, ezzel párhuzamosan pedig például a Twitteren kezdtek el terjengeni olyan, lektorálás alatt álló tanulmányok, amelyeket utóbb vissza is kellett vonni, vagy éppen nem engedték őket publikálni, mert rossz számadatok szerepeltek bennük. Addigra viszont ezek a téves információk már körbejártak számos nyilvános felületet.
“A járvány idején ez a jelenség ténylegesen is okozott problémákat, hiszen a kutatások, azok publikálása és a nyilvánosságban zajló kommunikációja gyakorlatilag egyidőben zajlott. Miközben maga a lektorálási folyamat továbra is rendkívül lassú. Viszont termelni kellett a tudást, egészségügyi javaslatokat kellett tenni, és ezzel párhuzamosan meg kellett hozni ezek alapján politikai döntéseket is – például lezárásokról, vakcinációról stb. Így azonban kikerültek a nyilvánosság elé olyan anyagok is, amelyeket úgy tálaltak, mintha kész, lektorált és publikált, elfogadott és ellenőrzött tanulmányok lennének, pedig nem voltak azok. Utólag pedig már nehéz visszakövetni, hogy a Twitteren honnan indult egy poszt, ami túl van már a 78 ezredik megosztáson, az abban található cikknek mi a forrása, ha van egyáltalán” – fogalmazott Falyuna Nóra.
Az első és legfontosabb, hogy ne veszítsük el a tudomány iránti bizalmunkat. Ha olyan cikket olvasunk, amely egy kutatásra hivatkozik, nézzük meg a következőket:
A folyóiratok impaktfaktorának hiteles forrása a Journal Citation Reports, előfizetéshez kötött adatbázis, ingyenesen elérhető viszont a SCImago Journal Rank, amelyből szintén tájékozódhatunk az egyes folyóiratok idézettségéről.
Amennyiben még nem lektorált, nem publikált kutatási eredményekről van szó, érdemes megnézni azt, hogy a kutatást milyen intézmény, milyen szerzők publikálták, és ők milyen tudományos háttérrel rendelkeznek, publikáltak-e például már az adott tudományterületen.
És itt kanyarodjunk is vissza konkrétan ahhoz a cikkhez, amelynek fő megállapítása, hogy “a férfiak, különösen a 30 év felettiek kívánatosabbnak ítélték a sportautókat, ha azt éreztették velük, hogy kicsi a péniszük”.
A tanulmány valóban létezik, azonban, ahogy korábban írtuk, még nem esett át sem szakmai lektoráláson, és tudományos folyóiratban sem jelent még meg. A tanulmányt kifejezetten kéziratok publikálására fenntartott (preprint) oldalon tették közzé (a teljes szöveg itt olvasható).
A tudományos publikálási folyamat egészén tehát nem ment keresztül a tanulmány, így nem pontos azt állítani, hogy "tudományos igazolást" nyert a népi előítélet.
Ha tehát kifejezetten arra vagyunk kíváncsiak, hogy valóban van-e összefüggés a kis pénisz és a nagy sportautó között, és kizárólag lektorált, publikált tanulmányokat keresünk, akkor időnként ellenőrizzük, hogy átesett-e már a cikk a szakmai bírálaton. De addig magunk is tájékozódhatunk a cikk tartalmáról, a szerzők hátteréről.
Érdemes megnézni, hogy mekkora mintán, milyen módszertannal készült a tanulmány - ebben az esetben például összesen kétszáz, 18 és 74 éves kor közötti férfi részvételével folytattak kísérletet, amelynek a módszertanáról a kutatók a cikkben részletesen beszámoltak. A négy szerző közül hárman (Daniel C. Richardson, Joseph T. Devlin, John S. Hogan) a University College London kötelékében dolgozó, aktívan pulikáló és hivatkozott kutatók. Maga az egyetem nemcsak az Egyesült Királyságban, de világszinten is az egyik legjobbnak számít. A negyedik szerző, Chuck Thompson író, újságíró (vele és Daniel C. Richardsonnal itt hallgatható meg egy beszélgetés a tanulmányról).
Olvasóként tehát jó, ha egy-egy szenzációsnak tűnő kutatásról szóló újságcikk alapján megkeressük a forrást. Azonban Falyuna Nóra szerint nem mindenkitől elvárható, hogy komplett, idegennyelvű kutatásokat olvasson el és értelmezzen saját kútfőből olyan témákban, amelyekhez nagy valószínűséggel egyáltalán nem ért.
Felmerülhet ez esetben az újságírók felelőssége is, akik minden bizonnyal azért választják az ilyen témájú kutatásokat, mert tisztában vannak azzal, hogy “kattintékonyak”, vagyis sok olvasót fognak érdekelni. Demeter Márton ezzel kapcsolatban arra is felhívta a figyelmet, hogy a médián is van egyfajta nyomás, hogy elsőként számoljanak be egy-egy hírről, olyasmiről írjanak, ami tényleg sokakat érdekel, és mindezt úgy tegyék, hogy abból az olvasók is értsenek valamit. De azt is hozzátette: ebben az esetben már nem lehet a kutatón számon kérni, hogy egy adott újságcikk mit emel ki a tanulmányából, vagy hogyan interpretálja azt.
Címlapkép: 444.hu
