Sokan és sok helyen megfogalmazták már azt az állítást, hogy egy „tények utáni” társadalomban élünk, amely különösen a 2016-os Brexit népszavazás és az amerikai elnökválasztás idején vált kézzelfoghatóvá. Simon Schleusener tanulmánya azonban ezeket a mára széles körben elfogadott nézeteket csak bemelegítésnek használja, hogy rátérjen írása igazán lényeges pontjára, amely megvilágítja az „igazság utáni” politikák és a posztmodern kapcsolatát. Állítása szerint a mindennel, így a tudománnyal és az igazsággal szemben is szkeptikus posztmodern attitűd a mai napig mélyen be van ágyazva a közgondolkodásba, de aki politikai tőkét kovácsol belőle ma, az elsősorban a jobboldal.
Frederic Jameson, a témában az egyik legtöbbet idézett filozófus szerint a posztmodern a kései kapitalizmus kulturális logikája, amely alaposan rajta hagyta a nyomát a mai politikai és kulturális állapotokon. A posztmodern halálát az 1990-es évek végétől újra és újra kihidették már, de mégsem alakult ki tudományos konszenzus arról, hogy is hívjuk az új kort, ami ez után van.
A névadás nehézségét egyesek, például Jeffrey Nealon úgy magyarázzák, hogy ha a posztmodern az, ami szembefordul a modern újdonságfétisével, akkor szigorúan véve nem jöhet már semmi “új” a posztmodern után. Vagyis jobb kifejezés híján mondhatjuk azt, hogy beköszöntött a poszt-posztmodern állapot, ha nem akarunk nagyon belemenni, hogy a valósághoz való visszafordulás az egyes művészeti ágakban és tudományos iskolákban milyen trendek mentén is zajlik. (Például az irodalomban az újrealizmust vagy az “új őszinteséget”, míg a filozófiában a spekulatív realizmust, az újmaterializmust vagy a cselekvő-hálózat elméletet lehet említeni. Az utóbbiak az úgynevezett poszt-humanizmusok iskoláját bővítik, az előbbiek viszont egy új humanizmus képviseletében lépnek fel).
De miért gondoljuk úgy, hogy az az áramlat, ami meghatározta a ’80-as, ’90-es évek gondolkodását, nem használható tovább a jelen problémáinak megragadására? Schleusener szerint az utóbbi évtizedben a következő alapfeltevések miatt fordultak el a haladóbb gondolkodók a posztmoderntől.
A posztmodern egyik tézise, hogy a világ jelek vagy reprezentációk rendszeréből áll, ami alapból lehetetlenné tesz a valóssal való bárminemű közvetlen találkozást. Ennek megfelelően minden jelenséget kulturális konstrukciónak tart – innen a sokat ismételt szlogen, hogy “semmi sem természetes” –, amivel nemcsak a mindennapi élet anyagi viszonylatait tagadja, de a tudománnyal és magával a igazsággal szemben is kételyeket támaszt.
A posztmodern megítélése szerint a tudomány hitelét az objektivitás garantálja, ha azonban ezt a feltevést kérdőre vonjuk, a tudományos ismeretekből se marad más, csak hitek és elképzelések, amiket bizonyos hatalmi/elit klikkek támogatnak.
Az igazság nem abszolút, hanem nézőpont kérdése, amelyet jobb, ha különböző pozíciókból megfogalmazott narratívák sokaságával helyettesítünk be. Hogy a szakértők és tekintélyszemélyek mennyire ellenségei ennek a gondolkodásnak, azt jól mutatja, hogy a “posztmodern egészségügyben” az orvosok diagnózisáról a betegek beszámolóira tolódott a figyelem az online térben.
A reprezentációkra mintsem az anyagi valóságra fókuszáló gondolkodásnak pedig politikai következménye is van: minden olyan aktusra érzékeny, amely a szimbólumok szintjén követ el erőszakot (pl. sztereotipizálás vagy valaminek a téves beazonosítása), míg a tényleges anyagi hiányra mint az egyre szélesedő gazdasági különbségekre, a szegénységre vagy az osztály alapú kizsákmányolásra vak. Jó példa erre a par excellence posztmodern filozófus, Baudrillard esete, aki szerint a kizsákmányolás helyett a “normalitásra mint kódra” érdemes figyelni, ami érezhetően egy teljesen más síkra tereli a beszélgetést.
Schleusener azt állítja, hogy az utóbbi 10-15 évben a posztmodern gondolkodástól való eltávolodás figyelhető meg a progresszív gondolkodók körében, méghozzá annak következtében, hogy számos politikai, társadalmi vagy ökológiai kérdés, amelyek a legsürgetőbb problémákat jelentik ma, egyszerűen nem közelíthetők meg a posztmodern logikán keresztül. Az egyik legfontosabb ezek közül az “antropocén”, vagyis annak felismerése, hogy az emberi beavatkozások következtében bolygónk életét alapvetően meghatározó, negatív irányú klimatikus változások történnek. A másik ilyen problémát a 2008-as gazdasági és pénzügyi világválság jelenti, amelynek következményeként sosem látott mértékű szakadék nyílt a társadalom széles alsó és szűk felső rétege között a szocioökonómiai mutatók terén.
Kiváltképp a klímaváltozás fényében vált egyértelművé, hogy a hagyományos posztmodern érvelés mint az objektivitás vagy a tudományos konszenzus kritikája, nem alkalmazhatók tovább erre a problémára. A környezeti változások így kiválóan szemléltetik a posztmodern logika korlátait, amikor egy jelenség inkább a materialitásban, mintsem egy metaforában gyökerezik.
A globális felmelegedés vagy az ember okozta környezeti katasztrófa tényével a tudósok 97%-a egyetért, ez a kérdés mégis a mai napig vita a konzervatívok és a liberálisok között.
Schleusener meglátása szerint a posztmodern gondolkodási rutinokból ma a politikai jobboldal szerez pontokat, annak ellenére, hogy ez a múlt század végéig még egy liberálisok által képviselt perspektíva volt.
Ma azonban véleménye szerint a posztmodern örökség “segíti ki” a klímaváltozás tagadására felsorakoztatott, tipikusan neoliberális vagy (az amerikai Republikánus Párt által folytatott) jobboldali érvelést, ami először a klímaváltozás tényét vonja kétségbe, majd azt, hogy ezt az ember okozta, végül a két korábbi érv kimerülésével arra játszik, hogy a klímaváltozás érdekében történt szabályozásokkal legalább új piacokat teremthessen magának. A szerző szerint fontos észrevenni, hogy a klímaváltozás tagadók egy politikai kihívásra ismeretelméleti kérdésekkel válaszolnak, más szóval elvetik a kétely magvait és zavart okoznak. Vagy arra hivatkoznak, hogy a kérdés túl összetett ahhoz, hogy bármiféle tudományos módszerrel lehessen megközelíteni, vagy arra, hogy a tudománynak nem az a feladata, hogy előrejelzéseket tegyen.
Schleusener távolról sem azt mondja ezzel, hogy a neoliberális és jobboldali tudomány egy az egyben alkalmazza a posztmodern elméleteket, sokkal inkább, hogy előnye származik abból a kulturális környezetből, amelynek a posztmodern ágyazott meg és ami következtében ma a relativizálás vagy a gyanú széles körben elfogadott attitűdök lettek.
A klímaváltozás azonban csak az egyik olyan küzdőtér, ahol a jobboldali ügyek elkötelezettjei a posztmodern logikával felvértezve indulnak harcba. Scheisinger a homoszexuálisok egyenlő jogokért folytatott törekvéseit hozza fel további példaként, amelyben a “progresszív” tábor jobban hajlik a biológiai magyarázatok felé (“így születtek”), míg a konzervatívok többsége azt hangsúlyozza, hogy a “homoszexualitás egy választás” - amely mögött az a – posztmodernből ismerős – meggyőződés áll, hogy az identitás plasztikus, formálható és nem feltétlenül biológiai alapon érdemes megközelíteni.
Az amerikai Család Jogi Kutató Tanács elnevezésű konzervatív think-tank például a Getting it Straight című könyvében úgy fogalmaz, hogy ha lehet homoszexuálisnak születni, akkor feltételezzük, hogy a szexuális irányultság ugyanolyan velünk született, belső tulajdonság, mint a faj, emiatt pedig hasonló módon kellene megvédeni a diszkriminációtól, mint az afro-amerikaiakat, valamint a rasszizmushoz hasonló társadalmi stigmával kéne illetni azokat, akik ellene vannak. Hasonlóan érvel itthon a Védett Társadalom is, amely számos videójában igyekszik bizonyítani, hogy homoszexuális gén pedig nincs.
Schleusener példái változatosan érintik a különböző kortárs témákat, így a politikai kommunikáció se marad ki a pakliból. Írása végén így azokra, a jelek újraértelmezésén nyugvó médiastratégiákra is kitér, amelyek az iróniából, a paródiából és egyéb travesztiákból húznak hasznot. Ezek főként a jobboldali mém- és trollkultúrák minősített esetei, amelyek az interneten keresztül próbálják – sok esetben nagyon is hatásos módon – a közvéleményt befolyásolni. A politikai korrektség kettős mércéjének felmutatására és átfordítására pedig olyan stratégiákat használnak, amelyek leginkább a posztmodernből ismertek a paródiától a pastiche-ig (a modernista, egyéni stílusok összeomlása után már csak a halott stílusok üres utánzása maradt, amely azonban nem mentes a humortól). A liberálisok provokálása vagy a konszenzusok felbontása pedig ahelyett, hogy egy összefüggő és koherens világképbe szilárdulna meg – vagyis újra egy mesternarratívát alkotna –, egyfajta bűnös élvezetetbe hajtja azokat, akik az antagonista nyelvi játékok sokaságában fejezik ki az ellenállásukat.
Esszéjének végén Schleusener megállapítja, hogy annak ellenére, hogy a posztmodern egy meglehetősen avítt paradigmává vált a tudományos és művészeti körökben, alaposan bebástyázta magát a mindennapi élet viszonyrendszereibe.
Ebből pedig tudatosan vagy öntudatlanul is a jobboldali mozgalmak húznak hasznot, amikor a posztmodern logika egyes elemeit állítják politikai céljaik szolgálatába.
A posztmodern azonban nem jelent egyet a jobboldal igazság utáni politikájával és óva int attól, hogy valaki is ennek poláris ellentétében, a tudomány és az igazság fetisizálásában keresse a megoldást. A posztmodern relativizmust hátrahagyva újra szembesülhetünk az igazság vagy a tényszerűség kérdéseivel, ugyanakkor egy pusztán tudományos, tényalapú diskurzus vagy politika nem vezethet eredményre. Hatásos ellenstratégiaként inkább arra lenne szükségünk, ami az értelem és az érzelem között nem választást kínál fel, hanem magához ragadja mind a kettőt.
