Hamarosan könyve jelenik meg az orosz katonai titkosszolgálat, a GRU történetéről és működéséről, amit a szolgálattól kiszivárgott és lefordított dokumentumok alapján tár fel. A nemzetközi szakirodalom szerint ez az a szervezet, amely Oroszország “lélektani hadviseléséért” felelős. Mit értünk valójában lélektani hadviselés alatt?
Lényegében bármit, ami az ellenség lealacsonyítását, hatástalanítását, megzavarását, és az orosz államérdek érvényesülését szolgálja. Például olyan hírek terjesztését, amelyek megosztják, a végletekig gyanakvóvá teszik az ellenséget, elbizonytalanítják az embereket abban, hogy mi a valódi és mi a hamisítvány.
A lélektani hadviselés sokkal többet jelent ennél. A propaganda pozitív színben igyekszik feltüntetni valamit. Például elhiteti, hogy az orosz hadsereg harcra kész és erősebb, mint valaha, képes Ukrajna elpusztítására 72 órán belül. Ez is lélektani hadviselés, de az is, amiről az imént beszéltem. De a lélektani hadviselés részét képezik a kiberhadviselés, az adatszivárogtató hekkertámadások is, amilyeneket a GRU 2016-ban végrehajtott az Egyesült Államokkal szemben, és tette ezt azóta más liberális demokráciákban is.
Michael D. Weiss / Fotó: Németh Dániel / 444
Mit keres ez a tevékenység a katonai hírszerzés irányítása alatt?
A dokumentumok alapján, amelyeket a szervezet működéséről szereztem, 1993-ban született döntés arról, hogy a lélektani hadviselés irányítása a hadseregtől a katonai hírszerzéshez kerüljön. Ez a Szovjetunió szétesése után történt, amikor Oroszország katonai ereje történelmi mélyponton volt. Ennek a szervezeti átalakításnak lett az eredménye, hogy a lélektani vagy információs hadviselés Oroszország állandó tevékenysége lett, függetlenül attól, hogy háború vagy békeidő van épp. Ha a Kreml úgy dönt, a katonai hírszerzésnek jogában áll utasítani civil- és vallási szervezeteket, esetleg a külföldi orosz diaszpóra szervezeteit, hogy közreműködjenek az állam stratégiai céljainak megvalósításában.
Most, hogy Oroszország nyílt háborút folytat Ukrajna ellen, intenzívebb lélektani hadviselést is folytat?
Most nyilván kiterjedtebb ez a tevékenység. De azért az eszközkészlet ugyanaz, mint az idézőjeles békeidőben.
Ukrajna megtámadása óta a médiatérben is komoly lélektani hadviselés zajlik. Az állami televízió eleinte azt hazudta az orosz lakosságnak, hogy nem lesz semmilyen háború Ukrajna ellen, majd azt, hogy Oroszország “speciális hadműveletet” végez az országban, hogy megvédje az oroszajkú lakosságot ukrán terrortámadásokkal szemben. Most pedig az a fő üzenet, hogy Oroszország sorra aratja a stratégiai sikereket, Ukrajna pedig szétesőben van. Hogy Oroszország már nem is Ukrajnával, hanem az Egyesült Államokkal áll szemben.
A nemzetközi színtéren viszont nem sikerült Oroszországnak a saját érdekei szerint alakítania a közbeszédet. A háború 3-4. hete óta egészen biztosan nem, onnantól ugyanis egyértelműen látszott, hogy Ukrajna képes visszaszorítani az orosz haderőt, például a főváros, Kijev környezetéből. Vannak ugyan sikereik Luganszkban és délen, Mariupolban, de ezek messze elmaradnak Putyin eredeti céljaitól.
Oroszország háborús offenzívája egyre zsugorodik, ezt mégis képesek a hazai lakosságnak maximális sikerként eladni.
De azt is állítja, hogy ezt a sikernarratívát Nyugaton viszont nem sikerül eladni.
Nem sikerül, de tartok tőle, hogy előbb-utóbb sikerülni fog. Gondoljunk csak bele, mennyi ideje vagyunk kitéve orosz propagandának. Nemcsak az elmúlt 8 évben, hanem évtizedek óta. Azóta megpróbálták már elhitetni velünk, hogy az orosz hadsereg ereje teljében van, olyan erős, mint a szovjet időkben. Hogy Ukrajna tényleges felfegyverzése harmadik világháborút idézne elő, hogy Putyin majd taktikai atomot dob a Donbasszra, vagy biofegyvert vet majd be Nyugat-Ukrajnában. És hogy mindezért a NATO-terjeszkedés lesz a felelős. Ezeket a híreszteléseket egy az egyben megcáfolta a valóság.
Annak sem lett különösebb következménye, hogy közben Svédország és Finnország bejelentkeztek a NATO-tagságra, Finnország 1350 kilométeres Oroszországgal közös határa hamarosan NATO-határ lehet. Noha elvileg Ukrajnát többek között pont a NATO terjeszkedése miatt támadta meg Oroszország, a svéd és finn lépésre vállat sem vont.
Önmagukban a háborús események annyi korábban terjesztett hazugságot, dezinformációt megcáfoltak az elmúlt három hónapban, mint amennyit én egy egész élet újságírói munkájával nem lennék képes.
Az orosz narratíva minden nyugati sikertelensége ellenére mégiscsak egy olyan NATO-tagországban ülünk most, amelynek a kormánya már többször demonstrálta, hogy képes EU-s döntéseket vétózni orosz érdekeknek megfelelően. Ön mivel magyarázza ezt?
Putyin a szellemi térben még mindig képes nagy sikereket aratni. Képes úgy eladni magát, mint a hagyományos nyugati értékek védelmezője, aki kiáll férfi és nő házasságának szentsége mellett, és a melegjogok, az LMBTQ-lobbi ellen, és kárhoztatja a woke kultúrát. Ebben a nyugati konzervatívok szövetségeseként igyekszik beállítani magát.
Erre egyértelműen van kereslet Magyarországon.
Persze Orbánt tartom annyira önállónak, hogy feltételezzem, jobboldaliságból és konzervativizmusból nincs szüksége leckékre Putyintól. A hatalma megszilárdításához is kiválóan ért. Inkább azt mondom, hogy Putyinban szövetségesre talált ebben.
Kulturálisan a republikánus jobboldal is sok párhuzamot mutat a putyini ideológiával, de azt hiszem, Oroszországgal soha nem fognak úgy szimpatizálni, ahogy Orbán. Ronald Reagan pártja történelmi okokból képtelen lenne erre. Hiába tűnt fel Donald Trump elnöksége idején az elborult összeesküvés-elméleteket terjesztő, most a háborúban Ukrajnáról is hazugságokat terjesztő QAnon mozgalom, a republikánusok többsége még mindig Ukrajnát támogatja a háborúban.
Ukrajnának viszont, ahogyan a háború elhúzódik, folyamatosan, aktívan azon kell dolgoznia, hogy napirenden tartsa az ügyét a nyugati nyilvánosságban.
Akkor itt vissza is jutunk a lélektani hadviselés kérdéséhez. Gyakori érv, amit egy-egy orosz dezinformációs kísérlet leleplezésekor újságíróként megkapunk, hogy háborúban mindkét fél dezinformál. Hogy ez legitim, de legalábbis teljesen bevett eszköz a közvélemény befolyásolására, Ukrajna is él vele. Ön is találkozott már ezzel az érvvel?
Persze. Abban egyet is értek, hogy minden ország folytat propagandát, ebben most Ukrajna sem kivétel. Éppen ezért kezelte a sajtó elég nagy gyanakvással az oroszok háborús veszteségeiről az ukrán kormányzat által közzétett számokat. A háború kezdetén ezek gyanúsan magasnak tűntek. Ami a személyi veszteségeket illeti, beletelt némi időbe, mire megértettem, miért. Beleszámolták ugyanis a sebesült, a hadifogságba esett és a dezertált orosz katonákat is, és direkt nem közöltek bontott, részletes statisztikát a kérdésben.
Volt két egyértelmű ukrán dezinformációs kísérlet is, amivel foglalkozott a nyugati sajtó. Az egyik a Kijev Szelleme-sztori, a másik a Kígyó-sziget védőinek esete. Mindkettőről kiderült, hogy abban a formában, ahogyan ezeket többek között ukrán kormányzati politikusok a közösségi médiában terjesztették, biztosan nem igazak. De ezek annyira csekély jelentőségű dezinformációs kísérletek, hogy eltörpülnek amellett, amit az orosz fél csinál.
Vesd össze Kijev Szelleme kiszínezett történetét azzal az állítással, hogy a mariupoli színház bombázása meg sem történt, vagy ha igen, azt megtévesztő jelleggel valójában az ukránok követték el. Vagy vesd össze az ukrajnai biofegyverekről szóló őrült konteóval, vagy a bucsai mészárlás letagadásával.
Oroszország megsemmisítő háborút folytat Ukrajna ellen. Persze, hogy Ukrajna is minden eszközt megragad a védekezésre.
Nem szeretném letagadni a véleményemet, szimpatizálok Ukrajna ügyével, szeretném, ha győznének. De újságíróként a munkámat csakis tények alapján végzem. Ezek most szerencsére egybevágnak azzal, amit gondolok vagy látni szeretnék, Ukrajnának tényleg sikerült rábírni a Kremlt, hogy visszavegyen a háborús ambícióiból, a szuverén Ukrajna továbbra is létezik, és én örülök ennek. Nem Ukrajna háborús propagandáját terjesztem, ezek a tények.
Fotó: Németh Dániel / 444
A nyugati sajtót gyakran vádolják azzal, hogy Ukrajna oldalán vonultatja fel a nehézfegyverzetét, de ez szerintem egyszerűen hülyeség. Jól emlékszem, hogy az invázió kezdetén a CNN, az MSNBC, a legtöbb nagy tévécsatorna képernyőjén ilyen szalagcímek futottak: “Kijev 72 órán belül eleshet”. “Orosz tankok vették körbe a várost”. Egy másik bolygón élek? - gondoltam, mert a helyszínen tartózkodó tudósítóimtól teljesen más helyzetet érzékeltem. A várost körbekerítő tankokkal az ukránok már rég nem foglalkoztak, mert azok beleragadtak a sárba.
Aztán az “Ukrajnának vége” narratívát felváltotta a “bátor, kreatív, az orosz támadást leleményesen hárító” Ukrajna képe. Most pedig azt érzékelem, hogy megint kezdenek előtérbe kerülni az ukrán oldalon elszenvedett területi veszteségek. Ezekről azonban igazából nem tudjuk, hogy mekkorák. Épp a napokban olvastam valahol, hogy “az orosz védelmi minisztérium szerint az orosz hadsereg már Luganszk megye 95 százalékát az ellenőrzése alatt tartja.” Persze. Az orosz védelmi minisztérium rengeteg más dolgot is állít, aminek semmi valóságalapja. Ezzel a nyugati sajtó megint csak az orosz propagandát tálalta a közönségének.
Egy 2014-es, Peter Pomerantsevvel közösen írt tanulmányuk foglalkozik ezzel a problémával: az orosz propagandagépezet lényegében kihasználja, hogy a nyugati sajtó az információszabadság elve alapján kiszámíthatóan bemutatja a közönségének az orosz álláspontot, akkor is, ha ezek a hivatalos közlések valótlanságokat tartalmaznak.
Azt a jelentést azért írtuk, hogy bemutassuk, hogyan igyekszik az orosz államapparátus dezinformálni az ukrajnai eseményekkel a Krím-félsziget elcsatolásával és a Donbasszban indított hibrid háborúval kapcsolatban. Ismertük a szovjet idők óta használt stratégiát: minél több megtévesztő, demoralizáló, teljességgel valótlan információval elárasztani a nyilvánosságot. Abban az időben olyan állításokkal kellett foglalkoznunk, minthogy Szlovjanszk városában az ukránok keresztre feszítettek egy kisfiút. Vagy tinédzsert, vagy totyogós kisgyermeket, ahogyan későbbi verziókban olvasni lehetett. Teljes nonszensz.
Ebben a tanulmányban több javaslatot is tettünk, hogyan érdemes kezelni ezeket a híreket. Javasoltuk például, hogy dolgozzanak a szerkesztőségek mellett olyan képzett szerkesztők (counter-disinformation editors), akik képesek kiszűrni a dezinformációs kísérleteket. És azt is, hogy a szerkesztőségek nagyon alaposan gondolják át, hogyan kereteznek egy-egy hírt.
Ha az orosz védelmi minisztériumról tudjuk, hogy visszaeső álhírterjesztők, ne tegyük közzé kritikátlanul, hogy épp mit állítanak.
És hogy látja, megfogadták ezeket a tanácsokat?
Az utóbbit úgy látom, hogy igen. De érdekes módon ennek nem Ukrajnához, hanem Donald Trump elnökségéhez van köze. Trump megválasztása után ugyanis látszott, hogy az elnök mekkora hazudozó, minden nap, óránkénti rendszerességgel közzétett valamilyen hazugságot, összeesküvés-elméletet, téves állítást a Twitteren. A független amerikai sajtó viszont nem kívánt ennek a szócsöve lenni, így elkezdték már rögtön a címben úgy keretezni az elnök állításait, hogy “hamisan állította” ezt vagy azt.
Ezt az óvatos keretezést, meg kell hagyni, az ukrajnai háború témájában is alkalmazzák általában, ami egyértelmű fejlődés a 8-9 évvel ezelőtti helyzethez képest.
Nem esnek az orosz propagandagépezet csapdájába?
Inkább azt mondom, nem mindenki. Az imént említettem egy példát: az orosz védelmi minisztérium szerint Luganszk 97 százalékát az oroszok uralják, olvastam az amerikai sajtóban.
Bizonyítékot kérek! Mit értünk kontroll alatt? Ha az ukrán hadsereg visszavonult egy területről, és azt a területet most oroszok bombázzák, az a terület maximum vitatott fennhatóságú, nem elfoglalt. Ez fontos különbség, ugyanis óriási jelentősége van, hogy a közvéleményben melyik háborús fél tűnik sikeresebbnek. Siker sikert szül, ha Ukrajna jó eredményeket mutat, nagyobb eséllyel számíthat további segítségre, nyugati fegyverszállítmányokra.
Az információs háborúban használt módszerek, eszközök változtak valamit 2014-hez képest, amikor Oroszország egy egészen másféle háború folytatott Ukrajna ellen?
Igen, de leginkább azért, mert a nyugati kultúra is megváltozott. A hidegháborús időkben, ha valakiről kiderült, hogy a szovjetek ügynöke, például mert az FBI lopott dokumentumokat talált a lakásán, vagy tetten érték, amint pénzt fogadott el a tartótisztjétől, óriási botrány kerekedett belőle, az illető nyilvánosan megszégyenült, örökre elvesztette a hitelét.
Manapság, ha valakiről megírod, hogy a Kreml fizeti, esetleg mert a Szputyniknak vagy az Russia Todaynek dolgozik, tehát lényegében orosz propagandista, legfeljebb visszakapod, hogy “Miért, te meg a BBC-nek/a Voice of America-nak/a CNN-nek/a New York Times-nak dolgozol, azok sem különbek.” Vagy megvádolnak ruszofóbiával.
Ha valamilyen hazugságot leplezel le, a reakció nagyon gyakran: “Na és? Mindenki hazudik, csak idő kérdése, hogy téged is hazugságon kapjanak.”
Épp a napokban láttam, hogy Ukrajnában egy nyíltan Kreml-barát blogon a WikiLeaks mintájára közzétettek egy rakás, orosz kibertámadások során megszerzett dokumentumot. A sajtó elkezdte feldolgozni ezeket a dokumentumokat, ahelyett, hogy rámutattak volna, milyen törvénytelen módszerekkel lopták el és szivárogtatták ki őket.
Ön is lett már kibertámadás áldozata, ráadásul egy olyan kiberkémcsoport támadta meg, amelyről azt valószínűsítik, hogy a GRU működteti. Hogyan szerzett erről tudomást?
Én magam észre sem vettem. Az Associated Press újságírója keresett meg, hogy én is kibertámadás áldozata lettem, és hogy az elkövetők ugyanazok, mint akik többek között Hillary Clinton kampányfőnöke, John Podesta e-mail fiókját is meghekkelték a 2016-os elnökválasztási kampányban. Remek, akkor valamit biztos jól csinálok - gondoltam magamban.
Fotó: Németh Dániel / 444
De olyan is előfordult, hogy egy idősebb újságíró ismerősömön feltört fiókján keresztül küldtek nekem kamu Dropbox-linket, és a GRU az illető nevében győzködött, hogy veszélytelen a link, nyissam csak meg nyugodtan.
Ha valaki a magánlevelezéseddel, a privát üzeneteiddel, a magáncélra készített fotóiddal találkozik az interneten, annak azonnali hiteltelenítő hatása van rád nézve. Az egész arról szól, hogy demoralizáljanak, megfélemlítsenek, és eltántorítsanak attól, hogy folytasd a munkádat.
A legjobb megoldás, ha az ember kizárja a zajt a digitális életéből. A közösségi médiát is csak arra használom, hogy számomra értékes, szakmailag is érdekes emberekkel kössön össze, és hogy valós időben követhessek fontos eseményeket. Minden mást megpróbálok kizárni ezeken a platformokon.
Még az interjú előtt említette, hogy innen Ukrajnába, Kijevbe utazik tovább, hogy első kézből értesüljön róla, mi történik az országban. Mit tanácsol azoknak az olvasóknak, akiknek nem áll módjukban a tények ilyen alapos ellenőrzése?
Nem szeretnék senkit sem kioktatni, mik a hiteles források a témában. Egy csomó ember van, aki valamiért azt sem hiszi el, amit én írok. Ülhetnénk itt napestig, és sorolhatnám, kiket követek Twitteren. De inkább csak annyit mondok, hogy érdemes mindennel kritikusnak, örökké szkeptikusnak lenni. Én is bedőltem már álhíreknek, akár az orosz-ukrán háború kapcsán is. Ez természetes: ha az ember nem szakértője egy területnek, akkor kénytelen mások magyarázataira támaszkodni.
De azt a problémát sem most fogjuk megoldani, hogy már nincs társadalmi konszenzus abban, mit tekintünk tényeknek. Az szerintem biztosan nem jó út, ha a közösségi platformok szigorúan szankcionálják az álhíreket terjesztőket. A felhasználók letiltása, bizonyos tartalmak törlése vörös posztó a másik oldal szemében. Rögtön mártírrá avatja őket, egy ördögi orwelli terv áldozataivá. Kult ikonokká válnak. Az egyetlen megoldás hosszútávú: be kell fektetnünk a jövő generációiba, és gyerekkortól kezdve tanítani nekik, hogy gondolkodjanak kritikusan, és számítsanak rá, hogy rengetegen próbálják majd meg átverni, esetleg manipulálni őket.
