Oroszország régóta hivatkozik arra, hogy a “Nyugat” írásban garantálta a berlini fal leomlása után, hogy a NATO nem terjeszkedik keleti irányba, és nem veszi fel tagjai közé az egykori Varsói Szerződés tagállamait. Valójában azonban ez nem történt meg.

A hétvégén rengeteg helyen (főként a Facebookon, de más oldalakon, sőt, még a Gyakorikérdések.hu-n is) kezdett el terjedni egy hosszú írás, amely az orosz invázió indokaként többek közt egy régóta ismert teóriát idéz fel:

“Az viszont tény, hogy a NATO és Oroszország kötöttek egy írásbeli megállapodást, hogy a NATO nem terjeszkedik keletre az oroszok rovására. Az ezt bizonyító dokumentumokat a Der Spiegel a múlt héten a nagyközönség elé tárta, valahogy nem került bele a fősodratú hírekbe…”

Erre az érvre maga Vlagyimir Putyin orosz elnök is rendre hivatkozik, illetve veszélyforrásként jelöli meg a NATO ukrajnai terjeszkedésének lehetőségét. Így tett tavaly decemberben is, amikor Boris Johnson brit miniszterelnökkel egyeztetett, de felbukkant ez a szál február 21-i beszédében, és az Ukrajna elleni hadüzenetként tartott beszédében is.
 
Az utóbbi időben legélesebben egyébként pont azon a sajtótájékoztatón fogalmazott ezzel kapcsolatban az orosz elnök, amelyet Orbán Viktorral közösen tartott február elsején. Akkor azt mondta:

“A Nyugattól kaptunk olyan ígéreteket, hogy a NATO nem fog keletre terjeszkedni, mégis ezt tették. Lengyelország, Románia, balti köztársaságok... Egy dolgot mondtak, más dolgot cselekedtek, egész egyszerűen becsapták Oroszországot.”

De mi is történt valójában?

A Német Demokratikus Köztársaság (NDK) 1956-ban csatlakozott a Varsói Szerződéshez, amelyet egy évvel korábban, a Szovjetunió javaslatára alapítottak, a közép- és kelet-európai országok katonai-politikai szervezeteként és a NATO ellenpontjaként.

A berlini fal leomlása után, 1990-ben érthető volt a Szovjetunió aggodalma az USA megerősödése, illetve a NATO terjeszkedése tekintetében. Azonban a német újraegyesítésről szóló tárgyalások idején elfogadták, hogy az NDK tartományai az NSZK részeként szintén a NATO tagjává váljanak. Mivel ebben az időszakban a Varsói Szerződés még életben volt (csak egy évvel később szűnt meg, egyébként Magyarország, Lengyelország és Csehország kezdeményezésére), így valójában ekkoriban egyáltalán nem volt napirenden a NATO keleti bővítése. És mégis, újra meg újra felmerül a kérdés: akkor vajon miért hivatkozik Oroszország egy olyan megállapodásra, amely értelmében a NATO nem terjeszkedhet keletre?

A korabeli visszaemlékezésekről a The New York Times írt hosszú beszámolót, amelyből kiderül: ahány fél idézi fel az akkori eseményeket, annyiféle módon értelmezhető a történet.

• Roland Dumas, akkori francia külügyminiszter például később azt mondta: ígéretet tettek rá a tárgyalások során, hogy a NATO nem nyomul közelebb a Szovjetunió területéhez.
• James Baker, az Egyesült Államok külügyminisztere viszont cáfolta, hogy valaha elhangzott volna ilyen ígéret.
• Baker szavait azonban más diplomaták cáfolták, így például Jack Matlock, aki akkoriban az USA moszkvai nagyvkövete volt, úgy fogalmazott, hogy “kategorikus biztosítékot” adtak a Szovjetuniónak, hogy a NATO nem terjeszkedik kelet felé.
• A legnehezebb helyzetben akkor vagyunk, ha Mihail Gorbacsovnak, az utolsó szovjet pártfőtitkárnak a visszaemlékezéseit akarjuk megérteni: Gorbacsov egy alkalommal azt állította, hogy Helmut Kohl német kancellár és az USA is megígérte neki, hogy a NATO “egy centimétert sem terjeszkedik keletre”, máskor meg úgy fogalmazott: “ a NATO-bővítés témája soha nem került szóba”. Egy jegyzet szerint viszont egyenesen azt mondta Bakernek: „...tisztában vagyunk vele, hogy nyitottak a kelet-európai országok szándékára, hogy a Varsói Szerződést otthagyva a NATO-hoz csatlakozzanak” – vagyis ő maga is tisztában volt vele, hogy van realitása ennek a forgatókönyvenk is.

Tehát bár a tárgyalásokról rengeteg dokumentum készült, egy olyan hivatalos, írásbeli, jogilag kötelező érvényű megállapodás sem ismert, amely lefektetné a NATO keleti irányba történő bővülésének tiltását.

Vagyis - ahogy arról a Der Spiegel is írt nemrég - bár szóban elhangzottak ilyen irányú javaslatok, ajánlatok, ígéretek, amelyekről feljegyzések is születtek, tényleges, írásbeli megállapodásról nem tudni. A témával foglalkozó más cikkek (például itt és itt) is rendre hasonló megállapításra jutottak.

Végül a német újraegyesítésről szóló szerződésbe is csak az NDK vonatkozásában került be megállapodás a NATO keleti terjeszkedésével kapcsolatban: a volt keletnémet területeken a mai napig nincs egyetlen katonai támaszpont sem, a szovjetek ezen kívül megelégedtek – nehéz gazdasági helyzetük miatt – pénzbeli kárpótlással, amelyet meg is kaptak.
 

Tiltás nincs, lehetőség van

És ugyanígy: nem került írásba a NATO bővítésének tiltása 1997-ben sem, a NATO és Oroszország közti kapcsolatok megerősítését célző tárgyalásokon sem. Így végül a NATO-Oroszország Alapokmány I. fejezetében szerepel az is:

„minden állam szuverenitása, függetlensége és területi integritása, valamint azon elidegeníthetetlen joga, hogy szabadon válassza meg a saját biztonsága szavatolásának eszközeit, a határok sérthetetlensége és a népek önrendelkezési jogának figyelembevételével”.

Amibe tehát beletartozik, hogy az egyes államok maguk választhatják meg, hogy csatlakozni kívánnak-e valamely szervezethez, és ha igen, melyikhez.

(Nem támasztott egyébként kifogást az 1999-es NATO-bővítés ellen Borisz Jelcin sem, pedig akkor is a Varsói Szerződés volt tagállamairól, Magyarországról, Csehországról és Lengyelországról volt szó, bár utóbb azért kiderült, hogy nehezen viselte az eseményeket.)

Korábban egyébként az Egyesül Államok és a Szovjetunió által is aláírt 1975-ös Helsinki Záróokmány is hasonló szabadságot adott, amikor kiondta, hogy a résztvevő államoknak

“joguk van ahhoz, hogy nemzetközi szervezetekhez tartozzanak vagy sem, részesei legyenek két- vagy többoldalú szerződéseknek vagy sem, beleértve azt a jogot, hogy résztvevői legyenek szövetségi rendszereknek vagy sem; úgyszintén joguk van a semlegességre.”

És ugyanígy megadja a lehetőséget erre az EBESZ 1999-es Isztambuli Chartája is:

“Minden résztvevő államnak egyenlő joga van a biztonságra. Megerősítjük minden államnak azt az eredendő jogát, hogy szabadon választhassa meg biztonsági megállapodásait, beleértve a szövetségi szerződéseket is, illetve hogy ezeket fejlődésük folyamán megváltoztassa. Minden államnak joga van a semlegességre. Ebben a tekintetben minden résztvevő állam elismeri minden más államnak a jogát.”

Tehát a NATO-bővítés tiltásáról nincs fellelhető írásos dokumentum, arról viszont több megegyezés is született, hogy az egyes országoknak joguk van eldönteni, milyen szervezethez csatlakoznak.

A NATO 2014-ben kiadott egy közleményt Oroszország Ukrajna elleni agressziójára reagálva, amelyben végigveszik azon állításokat, amelyekkel Moszkva igyekszik alátámasztani törekvéseit. Ezek közt szintén szerepelt az, hogy 1990-ben amerikai és német tisztségviselők megígérték, hogy a NATO nem bővül Közép- és Kelet-Európa felé. Ezzel kapcsolatban a Szövetség úgy fogalmazott:
 

“A NATO ilyen ígéretet nem tett, s nincs olyan bizonyíték, amely az orosz állításokat alátámasztaná. Ha NATO ilyen értelmű ígéretet tett volna, akkor azt az összes NATO-tagország határozatát kifejező hivatalos, írásos dokumentumba kellett volna foglalnia. Továbbá a NATO-bővítés gondolata évekkel a német újraegyesítés után jelentkezett. A kérdés még nem is volt napirenden, amikor az oroszok szerint ezek az ígéretek születtek.”

Vagyis míg a NATO közlemény formájában is írásba adta, hogy nem készült olyan dokumentum, ami alátámasztaná a megállapodást, addig Oroszország nem mutatott rá egyszer sem olyan konkrét dokumentumra, ami ennek az ellenkezőjét bizonyítaná.
 

Hogy jön ide Ukrajna?

Ez egyébként Ukrajnára is igaz tehát, csakhogy az ország geopolitikai okokból egyáltalán nincs könnyű helyzetben. Az oroszok számára ugyanis különösen kényes kérdés ez, hiszen amennyiben Ukrajna csatlakozna a NATO-hoz, akkor újabb - és nem is kicsi - olyan szakasz jönne létre, ahol közvetlenül érintkezne az orosz határral egy NATO-tagállam, ami értelmezésük szerint biztonsági kockázat lenne az ország számára.

Ukrajna NATO-tagsága viszonylag régóta napirenden van, bár különösebb elmozdulás nem történt az ügyben.

2008-ban, a bukaresti NATO-csúcstalálkozón mondta ki először a szövetség, hogy "ezek az országok a NATO tagjai lesznek", üdvözölve Ukrajna és Grúzia csatlakozási törekvéseit. Csakhogy ebben az időben a Kreml-barát ukrán elnök, Viktor Janukovics nem kifejezetten támogatta ezen a törekvéseket, 2010-ben pedig az ukrán parlament arról szavazott, hogy az ország szövetségen kívüli státuszt kapjon. 2014-ben, a Krím annektálása után Arszenyij Jacenyuk miniszterelnök viszont már úgy fogalmazott: "megváltozott az ország véleménye a NATO-tagságról", 2017-ben pedig a parlament olyan törvényt fogadott el, amely az ország céljaként jelölte meg a NATO-tagságot. 2020-ban Ukrajna a NATO kiemelt esélyű partnerévé vált.

Mindez azonban nem elég a csatlakozáshoz: a NATO-ba való belépésnek szigorú kritériumai vannak, amelyeket Ukrajnának is végre kellene hajtania: a különböző jogi, gazdasági, korrupcióellenes reformok mellett felmerül egy olyan szempont, amely szintén Oroszországhoz vezet vissza.

A NATO-tagországoknak ugyanis katonailag is hozzá kell járulniuk a szövetség biztonságához. Ám épp a Krím-félsziget annektálásával, illetve az egyre erősödő katonai nyomással, amit Oroszország fejt ki Ukrajnára (és ami a múlt héten végül eszkalálódott is), lényegében Oroszország blokkolja Ukrajna NATO-csatlakozását is.

Címlapkép forrása: AFP PHOTO / VASILY MAXIMOV