Minél inkább érzelemvezérelt a hírfogyasztás, minél erősebb a csoporthoz tartozás szerepe, annál befolyásolhatóbbá válik a közönség.

Bármennyire törekszik a média a valóság megragadására, bármennyire fejlett technológia áll ehhez rendelkezésre, a médiában ábrázolt világ a híradóriportoktól a sci-fi- és fantasyfilmekig minden esetben beállított, megkomponált, szelektált valóság. A média másfelől nemcsak szűri, de alakítja is a valóságot, visszahat arra. Magatartást, attitűdöt formál, témákat, álláspontokat és szereplőket emel fel vagy taszít le. A média abban az értelemben sosem egyirányú közlési folyamatként működött, hogy a közlő – a tartalom előállítója és szerkesztője – soha nem tudhatta biztosan, hogy az üzenet ugyanazt jelenti-e a közönség számára, mint neki. A közönség, ráadásul a közönség minden egyes tagja a médiatartalom befogadása során széleskörű értelmezési szabadsággal rendelkezik, amelyet saját élettapasztalatai, aktuális helyzete, kognitív képességei és korlátai, valamint komplex információs környezete tölt meg tartalommal.

Egy szépirodalmi mű megértését vagy bármely művészeti alkotás befogadását befolyásolja, hogy a befogadó érti-e a rejtett utalásokat, ismeri-e a műfaji elvárásokat, a használt nyelvezetet vagy művészi eszközöket, az adott korszak történelmi és művészettörténeti jellemzőit. De éppúgy az is befolyásolja a befogadást, hogy az adott művet a befogadó tudja-e saját élményeihez, élethelyzetéhez, konfliktusaihoz kötni, van-e kivel megbeszélnie az élményt, vagy akár csak attól, hogy milyen hangulatban éri az adott élmény.

Nincs ez másképp a közéleti tájékozódást szolgáló információkkal sem.

Aki semmit nem tud a választási rendszer működéséről, annak egészen más képe lesz egy választás eredményéről, mint annak, aki többé-kevésbé ismeri azt a folyamatot, ahogyan a leadott szavazatból parlamenti mandátum lesz. Aki nem tudja, mi a feladata az Európai Bizottságnak, az könnyen meggyőzhető arról, hogy a brüsszeli bürokraták fő célja a nemzetállamok felszámolása. Különösen, ha ezt a befogadó által bármely okból hitelesnek tartott politikus vagy szakértő állítja, lehetőleg a befogadó által hitelesnek tartott médiacsatornán. Ha viszont a befogadó más, szintén hitelesnek tartott csatornán ettől eltérő álláspontot is megismer, ráadásul személyes környezetében is árnyaltabb az Európai Bizottság megítélése, akkor van esély arra, hogy a maga számára komplexebb képet alakítson ki.

Arról, hogy milyen hatást gyakorol a média a közönségre, illetve hogyan használja a közönség a médiát a saját céljaira, sok, egymásnak ellentmondó elmélet született. Ezek közül az egyik, empirikus kutatással is alátámasztott elmélet Stuart Hall kódolás/dekódolás elmélete. E szerint a befogadó az adott tartalomhoz viszonyulhat úgy, hogy elfogadja a tartalom előállítója által sugallt, preferált elsődleges jelentést, vagy úgy, hogy ezzel az elsődleges jelentéssel vitatkozik, egyes elemeit elfogadja, másokat elutasít, végül viszonyulhat úgy is, hogy az elsődleges jelentést teljes mértékben elutasítja. A média tehát felkínál értelmezési lehetőségeket, de végső soron a közönség tagjai alakítják az adott tartalom jelentését.

Ezt figyelembe véve vajon feladata-e a médiának a valóság pontos ábrázolása, egyáltalán képes lehet-e erre?

A médiakutatás egyik legnagyobb alakja, Denis McQuail amellett érvel, hogy nem várhatjuk el a médiától, hogy objektíven mutassa be a valóságot mint olyat, a maga teljességében. A média éppen a rendhagyó események és személyek bemutatásával, a valóság történéseinek leegyszerűsítésével és újrafogalmazásával ragadja meg a közönség figyelmét. 

Igaz ez a tájékozódás során fogyasztott hírekre is. Hajlamosak vagyunk a hírfogyasztást kizárólag racionális tevékenységként értelmezni: azért tájékozódunk, hogy többet tudjunk a „világról”, és ezáltal részt vehessünk a demokratikus társadalmi diskurzusban. Természetesen van ilyen funkciója a hírfogyasztásnak, enélkül nem is működhet egy demokratikus társadalom. Azonban a hírek fogyasztása nagyon hasonló a szórakoztató tartalmak fogyasztásához. A hírek is kiváltanak érzelmi viszonyulást, a hírek egyes szereplői pozitív, mások negatív hősök. A rendszeres hírfogyasztás éppúgy bevonja a közönséget egy komplex történetbe, mint egy sorozat. Ráadásul nagyon erős szerepe van a hírfogyasztásnak a csoporthoz tartozás érzésének az erősítésében: a csoportidentitás meghatározó része az, hogy ki hogyan viszonyul a hírek egyes szereplőihez, sőt a híreket közlő egyes médiumokhoz. Különösen a közösségi média tette láthatóvá a híreknek ezt az érzelmi alapú identitásképző szerepét, erősítve az egyes politikai táborok rajongói közösség jellegét.

Egyes vezető politikusok és politikai oldalak éppen olyan erős rajongói közösségeket építettek maguk köré, mint a populáris kultúra sztárjai.

Minél inkább érzelemvezérelt a hírfogyasztás, minél erősebb a csoporthoz tartozás szerepe, annál befolyásolhatóbbá válik a közönség. A hír valóságtartalmánál egyszercsak fontosabbá válik, hogy az adott politikust vagy politikai oldalt milyen színben tünteti fel. Fontosabbá válik, hogy ki mondja az információt, mint az, hogy annak mi a tartalma, valós vagy valótlan tényeken alapul-e. Ez a rajongói jellegű hírfogyasztás egyre inkább elutasítóvá teszi a közönséget az adott politikust vagy politikai oldalt kritizáló információval szemben. Információs buborékok jönnek létre, amelyek akkor is a csoport számára pozitív narratívát fogadják el, ha egyébként a csoport tagjai tisztában vannak azzal, hogy a narratívát erősítő információ valótlan. Ebben a hírfogyasztási környezetben az álhírek teljesen legitim eszközei a csoport összetartásának.

Címlapi kép: Jakub Porzycki / NurPhoto / NurPhoto via AFP