„Brüsszel újra át akarja erőltetni a bevándorlók kvóták szerinti szétosztását az EU-ban. Az EU Belügyi Tanácsában ezt Magyarország nevében határozottan elutasítottam!” – ezzel a szöveggel osztotta meg Facebook oldalán Rétvári Bence, a Belügyminisztérium parlamenti államtitkára luxemburgi felszólalását múlt csütörtökön.
Kvóta vita az EU Belügyi TanácsábanBrüsszel újra át akarja erőltetni a bevándorlók kvóták szerinti szétosztását az EU-ban. Az EU 🇪🇺 Belügyi Tanácsában ezt Magyarország 🇭🇺 nevében határozottan ❌ elutasítottam❗️
Posted by Rétvári Bence on Thursday, June 8, 2023
A politikus ezzel arra reagált, hogy június 8-án az uniós belügyminiszterek az Európai Unió Tanácsának luxemburgi ülésén megállapodtak egy menekültügyi és migrációs javaslatcsomagról. Ennek legfontosabb eleme, hogy az úgynevezett szolidaritási mechanizmus keretében a rendkívüli migrációs nyomás alatt lévő tagállamokból évente 30 ezer menekültet osztanának szét. Ha egy tagállam nem vállalja az áthelyezéseket, ezt közvetlen fizetéssel vagy egyéb szolidaritási intézkedésekkel helyettesítheti.
Rétvári Bence felszólalásában, majd egy nappal később az M1-en is azzal kritizálta a tervet, hogy
Ez a narratíva gyorsan végigfutott a kormánypárti sajtó mellett a kormánypárti politikusok közösségi média oldalain is, köztük Orbán Viktor is erről posztolt..
A javaslat szövege magyarul is elérhető a Tanács honlapján. Ez alapján elmondhatjuk, hogy nem igaz Rétvári Bence kijelentése arról,
Az pedig egy kormánypárti politikai kommunikációs eszköz, hogy a javaslat által említett pénzügyi hozzájárulást nem a közös európai teherviselés részének, hanem büntetésnek nevezi. Ugyanígy a politikai véleménykifejezés része, hogy a javaslatot veszélyesnek tekinti, az pedig relatív, hogy a javaslat mennyire van „előrehaladott” állapotban, hiszen még nem is a végleges szövegről van szó, és a becslések szerint még legalább egy évre vagyunk az elfogadástól.
Megkerestük az államtitkárt is, hogy reagáljon a szavai és a javaslatban leírtak közötti ellentmondásokra, de Rétvári Bence cikkünk megjelenéséig nem válaszolt kérdéseinkre.
Ahhoz, hogy pontosan lássuk, milyen szövegről is van szó, és ezt hogyan fogadják el, érdemes áttekinteni, hogy működik ilyen ügyben az EU-s döntéshozatal. Röviden (és egy kicsit leegyszerűsítve):
Az Európai Bizottság előterjeszti a javaslatait;
az Európai Parlament és a Tanács kialakítják a saját álláspontjukat;
majd ezután elkezdődik az egyeztetés a három szereplő (a Bizottság, a Parlament és a Tanács) között. Összefésülik az addig elfogadott szövegeket: megvitatják, ha szükséges, módosítják, egységesítik, majd szavaznak róla. (A végső szöveg elfogadásához úgynevezett minősített többségre van szükség: a tagállamok 55 százalékának kell rá igent mondania, melyek az unió lakosságának legalább 65 százalékát képviselik.)
Az általunk ismert szöveg tehát nem a végleges szöveg, a döntéshozatali folyamat egyelőre ott tart, hogy az Európai Parlament még áprilisban, az Európai Unió Tanácsa pedig a június eleji szavazással kialakította az álláspontját a témában. (Ez tehát még semmi kötelezettséget nem ró a tagállamokra.)
„A végterméktől még nagyon messze vagyunk” – mondta Molnár Tamás, EU-s és nemzetközi jogász a Lakmusz kérdésére. Molnár hozzátette, hogy majd most kezdődhet el a háromoldalú egyeztetés a Bizottság mint előterjesztő, és a két társjogalkotó, a Parlament és a Tanács között.
Hogy mikorra lesz a szövegből rendelet, azt egyelőre nem lehet tudni, az elemző cikkek szerint az a cél,
hogy a jövő évi európai parlamenti választásokig megszülessen a megállapodás, ám az még nem jelenti azt, hogy azonnal alkalmazni is kell.
„Ilyen esetekben mindig van egy kellő felkészülési idő, ha a javaslat hatályba is lép 2024-ben, ebből még évekig nem lesz ténylegesen működő mechanizmus” – jegyzi meg Molnár Tamás.
Rétvári azt is nehezményezte, hogy a javaslatról a tagországok belügyminiszterei szavaztak az Európai Unió Tanácsában, és nem a (hasonló nevű) Európai Tanács - ez utóbbi az uniós állam- és kormányfőket tömörítő szervezet, ahol a döntésekhez egyhangú szavazás szükséges. Csakhogy ezt hiába kifogásolta Rétvári: az Európai Tanács nem is tárgyalhatott volna a kérdésben, mert az a szerv az általános politikai irányvonalakat és prioritásokat határozza meg, de „nem vitat meg és nem is fogad el uniós jogszabályokat”.
A június 8-i szavazáson a javaslatot egyébként két tagállam nem támogatta: Lengyelország és Magyarország, négyen tartózkodtak, a többi tagország elfogadta azt.
Menekültek a magyar-ukrán határon, Beregsuránynál 2022. március 6-án. (Fotó: Kisbenedek Attila / AFP)
Rétvári arról is beszélt, hogy ha a rendelet életbe lép, a tagállamoknak nem lesz beleszólása abba, kik élnek majd a területeiken, ellenben az illegális migránsok és embercsempészek döntik majd el, hogy kik fognak élni Európában. Ez a javaslat szövegéből egyáltalán nem következik.
A rendelettervezet „egy új, kötelező szolidaritási mechanizmusról” beszél, és nem arról, hogy kötelező lesz átvenni egy meghatározott számú bevándorlót. Ez azt jelenti, hogy a migrációs nyomás alatt álló tagországok kérhetik a szolidaritási mechanizmus életbe léptetését. Hogy ez a kérés megalapozott-e, azt a Bizottság vizsgálja majd. Ha a kérelmet megalapozottnak találják, életbe lép a mechanizmus, ami alapján uniós szinten évente 30 ezer menekültet helyezhetnek át a migrációs nyomás alatt álló tagországokból azokba a tagállamokba, akik vállalják ezeket az áthelyezéseket. Azt, hogy a tagállamoknak hány áthelyezést vagy mekkora pénzösszeget kell vállalniuk, a lakosságarány és a GDP fele-fele arányban határozza meg.
Az áthelyezések vállalása azonban nem az egyetlen formája a szolidaritásnak, vannak más lehetőségek is. A dokumentum 44.a cikkelye szól arról, hogy „a szolidaritási vállalásalapnak a szolidaritási intézkedések következő, egyenrangúnak tekintendő típusaiból kell állnia”, majd felsorolja a következőket:
Ebből tisztán látszik, hogy nem lesz kötelező a menedékkérők átvétele, lehet helyette más szolidaritási formát is választani. Ahogy a Tanács honlapján elérhető közlemény fogalmaz: „A tagállamok teljesen szabadon dönthetnek a szolidaritási hozzájárulásuk típusáról. Egyetlen tagállam sem lesz kötelezhető arra, hogy áthelyezéseket hajtson végre.”
Ez azt is jelenti, hogy a javaslat szerint a pénzügyi hozzájárulás nem büntetés, hanem a szolidaritás kifejezésének egy másik lehetősége.
A közvetlen pénzügyi hozzájárulások összege évente 600 millió euró. Mivel az áthelyezéseket 30 ezer főben állapították meg, így jön ki az, hogy egy áthelyezést 20 ezer euróval (a mai árfolyamon nagyjából 7,4 millió forinttal) lehet majd helyettesíteni, ám ez szövegszerűen nincs benne a javaslatban.
Ráadásul a tervezet megjegyzi, hogy a Tanács évente újragondolja a számokat és a szükséges intézkedéseket, minden évben tart egy magas szintű migrációs fórumot, ahol a tagállamok megállapodnak a következő évi szolidaritási vállalásalapról. Vagyis az áthelyezések száma és a pénzügyi hozzájárulások aránya évről évre változhat, és a tagországok is évente változtathatnak azon, hogy mit vállalnak: áthelyezést vagy fizetést. Esetleg mind a kettőt.
Vegyük sorra a szolidaritás különféle formáit. Ha egy tagállam úgy dönt, hogy bevándorlókat vesz át egy másik országtól, akkor érkezhetnek hozzá menedékkérők, olyanok, akiknek már van státuszuk, de olyanok is, akiket vissza kell küldeni a származási országukba. Az utóbbi esetben a bevándorló visszaküldését kell megszerveznie és finanszíroznia az átvevő országnak.
A javaslat arra is kitér, áthelyezés esetén a küldő tagállam tájékoztatja a befogadó tagállamot, hogy kik lennének az áthelyezendő menekültek. Minden személy esetében megvizsgálják, hogy jelent-e bármilyen biztonsági kockázatot a tagállamra nézve, és a személyekkel kapcsolatos információkat átadják annak az országnak, ahová érkezne a menedékkérő. Ezeket az információkat a befogadó ország személyes meghallgatás során ellenőrizheti és ha úgy ítéli meg, hogy a személy kockázatot jelent vagy az információk nem stimmelnek, nem köteles a befogadást teljesíteni.
Ráadásul a befogadó tagország megadhatja azt is, hogy milyen „profilú” menedékkérőket szeretne átvenni. Ahogy a javaslatban áll: „az áthelyezéssel hozzájáruló vagy abban részesülő tagállamok észszerű preferenciákat adhatnak meg az áthelyezés tekintetében rendelkezésre álló jelöltek profilját illetően azonosított igények és a szolidaritási hozzájárulásaik végrehajtására vonatkozó lehetséges tervek fényében.”
Eszerint nem igaz az, hogy egy tagállamnak semmilyen ráhatása nem lesz arra, kik élnek a területén. A menedékkérők viszont nem kérhetik az áthelyezésüket, a szöveg ezt egyértelműen kimondja. A javaslat csak azt szögezi le, hogy a családokat együtt kell áthelyezni, illetve, ha valaki már rendelkezik státusszal, akkor bele kell egyeznie az áthelyezésébe. Így Rétvári Bence azon állítása sem állja meg a helyét, hogy az illegális migránsok határozzák majd meg, ki fog Európában élni.
Egy tagállam az átvétel helyett választhat pénzügyi hozzájárulást is. Ezekből a hozzájárulásokból olyan projekteket finanszíroznak majd, amik a menekültügyhöz, a határigazgatáshoz kapcsolódnak, esetleg harmadik országbeli projektek: vagyis a menedékkérők származási országában támogatnak olyan kezdeményezéseket, amik például reintegrációval foglalkoznak, vagy az embercsempészet ellen lépnek fel. Ez utóbbi éppen az, amit a magyar kormány is évek óta szorgalmaz, április közepén például Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter nyilatkozta etiópiai látogatása során, hogy „a migrációt nem kezelni, hanem megállítani kell, ennek legjobb módját pedig a származási országokban fennálló körülmények javítása jelenti”.
Emellett alternatív szolidaritási intézkedések is lehetségesek, amik kapacitásépítésre vonatkoznak, személyzetet támogatnak vagy műszaki berendezésekre összpontosítanak. Ennek a keretében például határőrök vagy menekültügyi szakemberek segítségét is fel lehet ajánlani, lehet képzéseket tartani, vagy műszaki berendezéseket felajánlani.
Ez a három forma egyenrangú, a szöveg nem büntetésről hanem, választási lehetőségről beszél.
A három lehetőséget kombinálni is lehet: egy tagállam dönthet úgy, hogy néhány menedékkérőt befogad, felajánl valamennyi pénzt és eszközt vagy személyi állományt küld egy másik tagországba. Ahogy a szövegben áll: „a hozzájáruló tagállamok teljes mérlegelési jogkörrel rendelkeznek a felsorolt szolidaritási intézkedések típusai vagy azok kombinációja közötti választás tekintetében”.
Amellett, hogy a vállalásokat évente felülvizsgálják, a dokumentum arra is kitér, hogy az országok kérhetik a vállalásaik teljes vagy részleges csökkentését. Ha egy tagállam úgy ítéli meg, hogy migrációs nyomás alatt áll, vagy komoly migrációs helyzettel szembesül, akkor ezzel kapcsolatban be kell nyújtania egy kérelmet az Európai Bizottságnak. Ez alapján részben vagy egészben elengedhetik a szolidaritási kötelezettségeket.
Egy másik kitétel, hogy azokat az országokat nem kötelesek támogatni a tagállamok, ahol strukturális problémák merülnek fel a menekültügyi rendszerben. Molnár Tamás szerint mindkét kitétel jelentősen megbonyolítja a rendszert és könnyen vissza lehet velük élni. Hiszen ha egy tagország nem akar részt venni a szolidaritási mechanizmusban, hivatkozhat a saját területén fennálló migrációs nyomásra, vagy egy másik tagállam rendszerszinten rosszul működő menekültügyi rendszerére, hiányosságaira is.
(Címlapkép: Kisbenedek Attila / AFP)
