A napokban lépünk be az orosz-ukrán háború harmadik évébe. Ön viszont már jóval korábban elkezdett foglalkozni az orosz információs térrel, elsősorban nagy adatokra (big data) támaszkodva. Hogy változott egy évtized alatt a vizsgálatok fókusza?
Legelőször 2014-ben, a krími válság idején vizsgáltuk az ukrán mozgósítást a közösségi médiában. Már akkor látszott, hogy az oroszok is aktívak, de ez abban az időben még nagyon kicsi és kezdetleges volt, egyáltalán nem olyan profi, mint most. Aztán 2022-ben, közvetlenül a háború előtt kezdtünk újra adatokat gyűjteni a Twitteren, amikor már világos volt, hogy az oroszok az ukrán határ átlépésére készülnek. Érdekes volt látni, hogy a digitális információs tér mennyivel gyorsabban halad, mint a hírek: a közösségi médiában már akkor nyoma volt annak, hogy történik valami, mielőtt még a BBC beszámolt volna az eseményekről. Az adatokból aztán kifejezetten Kanadára vonatkozóan készítettünk további, részletesebb elemzést.
Ennek mi lett az eredménye?
Sejtettük, hogy Kanadában - mint sok más helyen a világon - a szélsőjobboldali ökoszisztémát használják majd az oroszok saját üzeneteik népszerűsítésére. Ez részben beigazolódott, ugyanakkor a másik oldal szélsőségesei is bejöttek a képbe. Egy fontos különbség mégis kirajzolódott a szélsőjobb és a szélsőbal között:
míg a szélsőbal gyakran közvetlen kapcsolatban áll az orosz államapparátussal és annak szerveivel, például az RT-vel (a Russia Today állami médiummal), a szélsőjobb körében ez kevésbé volt jellemző. Ott az orosz kapcsolat inkább a már meglévő hangok felerősítésén volt érezhető.
Ezen az oldalon tehát kevésbé irányították az üzenetek tartalmát, mint inkább növelték azok elérését. Például minden olyan esetben, amikor Kanadában kritizálták a fősodratú médiát, Trudeau-t vagy a kormány Ukrajnának nyújtott támogatását - ezek alapvetően mind az orosz álláspontot tükrözik.
Változott a helyzet az utóbbi két évben?
Ha az információs teret nézem, ma Kanadában pontosan ugyanazok a szereplők határozzák meg a közbeszédet, mint a háború legelején. Bár a szélsőbaloldali ügyek közé azóta bejött Irán és Palesztina is, ezek a csoportok szinte a kezdetektől kampányolnak a béke mellett, ami arról szól, hogy abba kell hagynunk Ukrajna támogatását, hogy véget érjen a háború.
Ez persze Ukrajnának is a vesztét jelentené - ez a “béke” érdekes formája.
A szélsőjobboldalon szintén egyre többen kritizálják Kanada Ukrajnának nyújtott támogatását. Míg 2022-ben ebben a kérdésben nem volt különbség a liberálisok és a konzervatívok között, mindenki egyetértett abban, hogy annyi pénzt és fegyvert küldünk, amennyit csak tudunk, ez ma már nem igaz.
Lényegében azt látjuk, hogy az oroszok hosszú távon megnyerik az információs háborút, különösen a jobboldalon.
Miből lehet levonni ezt a következtetést?
Először is, sokan érvelnek azzal, hogy Oroszország egyik fő célja, hogy káoszt teremtsen, ennek érdekében mindent bevetnek próba szerencse alapon - mindenfélét bedobnak a közbeszédbe, aztán meglátják, mi az, ami megragad. Szerintem ez mélységes félreértése a dolgoknak. Az oroszok nem ilyen kaotikusak, nagyon is stratégiai célokat követnek. Másrészt sokat változott az arzenáljuk a totális háború óta.
2014 és 2020 között a dezinformáció terjesztésére inkább proxykra és fedett műveletekre támaszkodtak, olyan szerveken keresztül, mint a szentpétervári trollfarmról ismert Internet Research Agency, a belbiztonsági és kémelhárítási feladatokat ellátó Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) vagy Oroszország katonai hírszerző egysége, a GRU. De ide sorolhatnám az RT-t és a Szputnyikot is. Ez egy nagyrészt decentralizált és porózus rendszer volt: a Wagner csoportot például bevetették az információs műveletekre is, de sosem voltak nagyon szoros ellenőrzés alatt. Amit most látunk az adatokban az ukrajnai háború óta, az az orosz információs stratégia professzionalizálódása. A Telegramon a külügyminisztériumtól Lavrovon át az orosz nagykövetségekig, minden állami szereplő az információs hadszíntér részévé vált.
Egy friss kutatásukban az orosz nagykövetségek hivatalos kommunikációját vizsgálták a Telegramon. Milyen változásokra lett figyelmes ezeken a csatornákon?
Fontos leszögezni, hogy a nagykövetségek oldalai ezen a felületen nem voltak aktívak a háború előtt.
Ebből arra következtetek, hogy az orosz állam, ahogy háborúba lépett Ukrajnával, főleg már nem proxykra és trollfarmokra támaszkodik, hanem az állami ellenőrzési mechanizmusokra.
Ami eddig hibrid hadviselés volt, az nyílt hadviseléssé vált, és sokkal célzottabb módon használják az információs teret. Erre példa az orosz nagykövetségek kommunikációja is: az intézmény 130 Telegram-csatornát tart fenn világszerte. Afrikában néhány ilyen követségi csatorna több országot is lefed, Európán belül viszont – érdekes kivételként - Lengyelországban és Csehországban ezeknek nem találtuk nyomát.
3 orosz nagykövetség Telegram-csatornája a 130 közül: (balról jobbra) a magyarországi, a kambodzsai és az amerikai. Forrás: Telegram.
A kutatásunk abból indult ki, hogy a nagykövetségek kommunikációja sokat elárul arról, hogyan gondolkodik az orosz állam a világban elfoglalt helyéről, milyen narratívákat akar a Nyugat felé terjeszteni, hogyan kezeli globális befolyását, és mennyire érti meg a közönségét. Emellett arra is kíváncsiak voltunk, mennyire egységes az orosz világértelmezés: ha nincs különbség az egyes országok kommunikációjában, az azt jelenti, hogy valakinek Moszkvában megvan a jelszava az összes fiókhoz, és a központból egy gombnyomásra küldik ki az infókat.
Találtak eltéréseket?
Egyrészt azt találtuk, hogy a követségi csatornák következetesen kommunikálnak, tehát ugyanazokat a stratégiai, operatív és taktikai narratívákat erőltetik mindenhol. Azonban bizonyos rugalmasságot megenged a rendszer: országonként testre szabják az üzeneteket, ami azt mutatja, hogy nemcsak egy általános sablonnal dolgoznak, hanem a célközönségüket is ismerik, legalábbis tudják, kit akarnak megszólítani.
A magyarországi orosz nagykövetség például érdekes kivételnek számít. Míg az USA-ban és az Egyesült Királyságban ezek a fiókok általában az Oroszországgal való stratégiai rivalizálásukat hangsúlyozzák, ilyesmiről szó sincs a magyar Telegram-csatornán. Nem konfrontálódnak, helyette az országok közötti kétoldalú kapcsolatokat helyezik előtérbe olyan közös témákon keresztül, mint a paksi atomerőmű vagy a gabona. Szintén fontos különbség, hogy a NATO-ról és más stratégiai kérdésekről egyáltalán nem beszélnek, és a dezinformáció mértéke is szinte minimális. Ez éles ellentétben áll azzal, mint amit az ukrajnai orosz nagykövetség Telegram-oldalán találtunk: ott a biolaboroktól kezdve a “denácifikációig”, minden klasszikus orosz narratíva felvonul. Az ukrán csatornán természetesen oroszul kommunikálnak, míg a magyar oldal kétnyelvű.
Forrás: Официальный канал Посольства России в Венгрии / A magyarországi orosz nagykövetség hivatalos csatornája, Telegram
Milyen szempontból lehet hasznos egy ilyen elemzés, ha tudjuk, hogyan kommunikálnak az orosz nagykövetségek a hivatalos csatornáikon?
Ha ismerjük az oroszok szándékait, akkor mi is képesek vagyunk kialakítani a saját ellennarratíváinkat. Jelenleg a legtöbb nyugati ország nem foglalkozik komolyan az oroszokkal az információs térben. Míg az Ukrajnának nyújtott támogatás világszerte csökken, a valódi probléma az, hogy ezen a fronton valójában nem állunk ki Oroszországgal szemben. Ehhez tisztában kell lennünk azzal, mit szeretnénk közvetíteni, és a jól meghatározott célokat katonai műveletekhez kell kapcsolni. Ez a stratégiai kommunikáció lényege. A tényellenőrzés itt nem segít, mivel ez reaktív stratégia; az információs térben a támadás jelent előnyt.
fotó: Bankó Gábor/444
Milyen tényezők segíthetik a külföldi befolyás térnyerését?
Az információs környezet nincs megfelelően szabályozva, a platformok ez ellen nem igazán hajlandóak tenni, az oroszok pedig ezt a saját hasznukra fordítják. Bizonyos szempontból ki lehet jelenteni, hogy ezt a rendszert így nem lehet megvédeni. A nyugati világban nincsenek meg az eszközeink arra, hogy a problémákat kezeljük: a szólásszabadság pártján állunk, mert szerintünk ez a demokrácia egyik alappillére. Amikor viszont ellenünk használják a szólásszabadságot, egy szinte feloldhatatlan dilemmához érkezünk. Egyrészt nem akarjuk cenzúrázni az embereket, nem akarjuk megmondani nekik, mit mondjanak vagy gondoljanak, de ezzel meg is rekedtünk.
Szerintem az lehetne megoldás, ha a vélemények felerősítésének lehetőségét korlátoznánk, nem pedig magát a beszédet.
Minden állampolgárnak biztosítani kell, hogy azt mondhasson, amit akar. Ha Oroszországgal szimpatizálnak, lelkük rá, joguk van hozzá. Viszont azt erősen ellenzem, hogy külföldi vagy akár hazai szereplők pénzért vásárolhassanak maguknak elérést, és ezzel befolyásolják az emberek hozzáállását vagy viselkedését. Ha az apám vagy a nagyanyám félre akarna vezetni azzal kapcsolatban, melyik a legjobb hokicsapat Kanadában, még nem próbálja befolyásolni az információs teret. Csak arra igyekeznének rávenni, hogy egy másik hokicsapatnak szurkoljak, sok sikert! Jelenleg viszont simán engedjük, hogy bizonyos szereplők a kijátsszák a platformokat.
A probléma orvoslására a gazdasági modellt kéne megváltoztatni. Ezt pedig csak úgy lehetne megvalósítani, ha a politikai beszéd felerősítésére egyszerűen nem lenne lehetőség. Mondhatsz, amit akarsz, de nem növelheted mesterségesen az elérésedet, ezáltal pedig nem juthatsz jogosulatlan előnyökhöz másokkal szemben.
Engem például nem érdekel, ha valaki oltásellenes. Az viszont igen, ha reklámot csinálnak az oltásellenességből, ráadásul fizetnek is azért, hogy ezt minél többen lássák is.
Jelenleg a rendszert számtalan módon ki lehet játszani. Például az alternatív médiafelületet üzemeltető szélsőjobboldali influencerek nagy része mikroadományokból él. Nem lehet tudni, ki pénzeli őket. Közben pedig azzal takaróznak, hogy nem is közvetlenül nekik fizetnek, hanem a platformnak, a Substacknek vagy az Amazonnak, és ez tulajdonképpen igaz is. A dezinformáció terjesztése jó üzlet lehet, sokan azért csinálják, hogy pénzt keresnek vele. Itt van például Tucker Carlson: nem azért ment Oroszországba, mert megvásárolták, erre semmi szüksége. Több millió dollárt keres pusztán a nézettségből, a reklámbevételekből, adományokból, ami akár 50 vagy 100 dollárokból jön össze, pólóvásárlásokból és miegyéb. Ez egy jól kitalált üzleti modell. Én nem a szólásszabadságot szeretném korlátozni, hanem szerintem annak kellene véget vetni, hogy pénzt lehessen keresni a dezinformáció terjesztéséből.
Fotó: Bankó Gábor/444
Sokan támadják a munkája miatt. Hogy viseli ezeket a kihívásokat?
Nálunk minden olyan szereplő a radaron van, aki valamilyen formában befolyásolja az információs teret, ezzel pedig Kanada vagy a nemzeti érdekek ellen lép fel. Főleg a külföldi szereplőkkel kapcsolatban végzünk kutatásokat ( például Oroszország, Kína, Irán), a belföldi szereplők közül pedig a szélsőjobboldalra és különböző terrorista csoportokra koncentrálunk. A szélsőjobboldal például rendszeresen beperel az Oroszországgal kapcsolatos munkám miatt, de a bevándorlásellenességgel, nacionalizmussal és a Szabadság Konvojjal kapcsolatos kutatásaim is zavarják őket. Egyszóval utálják, hogy velük foglalkozunk, és leleplezzük, amit csinálnak. Ezért megpróbálják megfélemlíteni és zaklatni az embert. Ami elég ironikus, nem? Jellemzően ők azok, akik elsőként hivatkoznak a szólásszabadságra, a kritikát viszont nehezen fogadják el. Erre általában azt szoktam mondani, hogy annyira szeretik a szabadságot, hogy nem bírják elviselni, ha mással is osztozniuk kell.
Címlapi fotó: Bankó Gábor/444
