... sok jól dokumentált tényfeltárás feledésbe merül. Hullámokat kavarhatnak, díjakat nyernek, pár hétig vitát generálnak, azonban a visszaélések feltárását nem követi intézkedés. Bizonyos intézmények immunisak a reformszándékokkal szemben, míg máskor változások csak azt hozzák, hogy a múltba visszacsúszva folytatódjon minden tovább (Coronel, 2010: 125).
Tények nélkül nincsenek törvények és éppenséggel már az eltérő nézeteket valló, amúgy is egymásnak idegen embereket összekötő közös nevezőkhöz is elengedhetetlenek a konszenzuális tények. A buborékfilter-jelenség által megvalósított párhuzamosvalóság-problémákat már éles szemmel előre jelezte Cass Sunstein republic.com című könyvének első változatában 2001-ben, amikor azt mondta, hogy a szólásszabadsághoz nemcsak az kell, hogy mindenki mondhassa amit akar, hanem az is, hogy emberek rendszeresen szembesüljenek olyan tényekkel, amelyeket nem kedvelnek. Egy másik szólásszabadság-felfogás számára a fő kérdés, hogy az állam csak ne szóljon abba bele. E megközelítés harmonikusan kapcsolódik a média őrkutya-felfogásához, mely elképzelés központi eleme a kutyaugatás által közhírré tett tény, mely öltheti formáját tényfeltáró, vagy épp szenzációhajhász (muckraking) újságírás formáját, de éppúgy lehet hamis tényeket leleplező újságírói munka is. A média, pontosabban az újságírás őrkutya-felfogása jó háromszáz éves múltja során mindig fontos sarokpontnak számított a sajtóról való gondolkodás és viták során, mely hagyomány ugyanakkor egy idő után kölcsönzött is neki egy valamelyest ódon, porlepte jelleget. Így volt ez egészen az 1980-as évek végéig, amikor is a keleti blokk összedőlése újra felértékelte a hagyományos sajtóelméleteket. A Világbank által még 2010-ben végzett kutatás, amely a demokratikus médiarendszer által elvárható teljesítmény komoly kérdését járja körül, ajánlás-csomagot fogalmaz meg, melyben világossá teszi, hogy a házőrző-média elengedhetetlen egy demokratikus médiarendszer számára, ezért azt támogató jogi-szabályozási környezetnek kell körülvennie. A házőrzőmédia-szakirodalom többnyire arról szól, hogy milyen feladatai vannak az ilyen médiának, illetve milyen akadályok állhatnak az útjában, hogy betölthesse nemes hivatását. Nem sok szó esik arról, hogy mi a konkrét hatása vagy következménye e médiaszegmens tevékenységének, mivel sokszor az banálisan egyszerűnek tűnik: Kamera előtt izzadó politikusok, kormánytagok lemondanak, törvényjavaslat születik, hogy ez ne fordulhasson elő, börtönbe megy a politikus, Watergate és Pulitzer-díj, illetve felhívja a figyelmet olyan témákra, amelyek aztán befolyásolhatják választások kimenetelét (Carson, 2019: 5; Gillers, 2018: 24). A tényfeltáró újságírás lehetséges következményeit taglaló szakirodalom megjegyzi, hogy a tényfeltárás tartalmától független faktorok is számíthatnak, mint a sztori időzítése, a hírforrás egyébkénti presztízse, hogy a tényfeltárás mennyiben mozgósít magas hagyományos hírértékű szaftos elemeket, illetve hogy mennyire szerepelnek a történetben hírességek. Szintén számít, hogy a tényfeltárás által hírbe hozott politikus politikai készségei mennyire képesek a krízist erőforrássá alakítani, vagy épp hogy az illető ország üzleti elitje hogyan áll a korrupt politikai vezető eltávolításának kérdéséhez. Argentínai elemzések fontos hozadéka, hogy a korrupciós ügyek gyakorisága önmagában kiüresíti az azokat leleplezni kívánó erőfeszítéseket, míg a magyarországi tapasztalatokat fontos módon visszhangozza az a szintén argentínai tapasztalat, hogy a leleplezések által megvalósított elszámoltathatóság csak kiegyensúlyozott politikai erőviszonyok közepette elképzelhető, amikor is a feldobott ügyek a bíráskodás, a parlament és a politikai pártok valamennyire kiegyensúlyozott erőterében nyerik el értelmüket (Coronel 2010: 125) és mondjuk az alkotmánybíróság, a legfőbb ügyész és a médiahatóság nem falaznak szisztematikusan a kormánynak. Kutatók olykor arra a szomorú következtetésre jutnak, hogy újságírói leleplezések kevésbé eredményezik a közvélemény mobilizálódását, mint inkább az érintett politikai elitek érzékenységének növekedését a botrányban érintett témákkal, illetve normákkal kapcsolatban. Hasonlóan vélekedett Bátorfy Attila, az Átlátszó egykori újságírója egy beszélgetésben, amikor elmondta, hogy sokszor a tényfeltárás során, illetve következtében tanulják meg az érintettek, hogy miként tudnak láthatatlanok lenni a későbbiekben. Jellemzően EU-s körülményként utalt Bátorfy arra, hogy míg az uniós szabályozások védelmi szándéka a mindennapi emberek életének digitális tényeivel és adataival kapcsolatban jórészt írott malasztnak bizonyul, addig e szabályok találékony alkalmazásával a korrupcióban érintett politikai, illetve üzleti körök képesek ellehetetleníteni gazdasági adatokat tartalmazó adatbázisok működtetését vagy tényfeltáró eszközök használatát vagy éppen kezdeményezhetnek sikeres SLAPP-eket is.
A tények fundamentumán nyugvó kulturális, információs és mediális ökoszisztémát alapjaiban rengette meg az az átalakulás, melyet kezdetben a digitalizációnak, később a digitalizáció által lehetővé tett, a korábbiaktól merőben különböző tartalommegosztási rendszereknek, aztán a különféle konvergenciáknak tulajdonított a média- és infokommunikációs szakma és kutatás, mely jelenség végül Chadwick megfogalmazásában a hibrid médiarendszer fogalmában nyerte el formáját. Ezt minden túlzás nélkül tekinthetjük a könyvnyomtatás elterjedéséhez hasonló, civilizációtörténeti jelentőségű változásnak. Miközben a szakma és a tudomány némileg tanácstalanul szemléli a földrengésszerű folyamatot, amely révén a médiahasználat, az infokommunikáció, több milliárd embernek kattintások révén a közösségi médiába való beköltözésének nyomán a GAFA a 2010-es években dollárszázmilliárdokat keresett, a hagyományos média, nagyjából függetlenül attól, hogy mennyire álltak rá a digitális észjárásra, Alan Rusbridger (2018, 857), a Guardian egykori neves főszerkesztőjének megfogalmazása szerint, nagyjából így vélekedett az amerikai tech-óriásokról:
ellopták a tartalmaikat, építettek aköré egy közönséget, a közönséget eladták a hirdetőknek, cserébe lényegében semmit nem adtak, gyakorlatilag semmilyen felelősséget nem viseltek a megjelenített tartalmakért, szabad utat kaptak az olyan szabályokkal szemben, amelyek kötötték a hagyományos médiát, és mindennek tetejébe lényegében semmilyen adót nem fizettek.
A tények szempontjából a hibridizáció legfőbb következménye, hogy a tény súlyát nagyjából az árazza be, hogy a tartalommal kapcsolatos folyamatos globális valósidejű népszavazás során milyen klikkteljesítményt képes elérni a különféle közösségimédia-felületeken, ami természetesen magával hozta azt is, hogy a tényeket létrehozók, a politikustól a professzionális újságírón át az influenszerig, immár mindenki immár valamennyire a metrics-ökonómia és nem valamilyen klasszikusabb tartalmi megfontolás szerint hozza létre szövegét. A harmonikus, nyugodt és szimmetrikus médiarendszer, a közmédiával a közepén, immár egy elsüllyedt világ térképe, mivel a mai rendszer alapjellegzetessége a kaotikus kiszámíthatatlanság, a zaj és nyilvánosság működésének korábbi normáinak és fogalmainak érvényvesztése. A digitális zaj és a csend paradoxonja érdekes gondolatkísérletre, alternatív végkifejlet elképzelésére ad lehetőséget. Idézzük fel Sidney Pollack (1975) post-Watergate hidegháborús thillerjének, A keselyű három napja című filmjének zárójelenetét, amikor Joe Turner, a Robert Redford által megszemélyesített főhős, miután eljuttatta a CIA által szervezett, sok áldozattal járó összeesküvés leleplezését a New York Times-nak, párbeszédet folytat Higgins vezető CIA-tisztségviselővel az utcán:
Higgins: Turner, biztos, hogy leközlik? Most még sétálhat. De meddig, ha nem közlik le?
Turner: Leközlik.
Higgins: Honnan tudja?
- hangzik a CIA-főnök vészjósló kérdése, mely hátborzongató paranoid lehetőségként utal arra, hogy akár a Pentagon Papers ügyben pár évvel korább a szabad szólás bajnokaként győzedelmeskedő New York Times is immár elképzelhető, hogy a saját országának állampolgárait legyilkoló állami titkosszolgálat járszalagjára került. Témám szempontjából azonban itt nem ez a paranoid fantázia a lényeg, hanem az, hogy a dolgok kimenetele szempontjából a legfontosabb esemény, hogy az ügyről beszámol-e a New York Times. Hogy az eseményből lesz-e hír. Hogy a CIA-gyilkosságokat immár kezelhették-e tényként.
A Trump utáni, digitális hibrid médiarendszer buborékvilágában a mai CIA főnök talán már azt mondaná:
– Lehozzák? Na bumm. És akkor mi van?
Magyarországon szerintem az van, hogy nem az a helyzet, hogy semminek nincs következménye, de minél inkább olyan ügyről van szó, amely mondjuk a felsőbb szinteket vagy a belső kört, a kemény magot érinti, annál kisebb az esélye, hogy valamiféle következménye legyen, mert annál inkább fogják elhallgatni. (Pethő András, Az élet meg minden podcast)
Martin József Péter (2019) fontos cikkében elemzi a magyarország korrupciós eseteket feltáró híreket és kommentárokat övező relatív érdektelenség okait, és ő is az apátiát tekinti a korrupcióleleplező cikkek hatása elmaradása fontos okának. Az apátiát négy faktorra vezeti vissza. Fontosnak tartja, hogy a nagy elérésű tévécsatornák ritka kivételektől eltekintve nem nagyon foglalkoznak alaposan korrupciós esetekkel, említi a korábban az argentínai helyzettel kapcsolatban idézett, a korrupciós esetekkal kapcsolatos kifáradást, közönyt és apátiát, illetve azt, ahogyan az apátia egyben következménye és forrása a politikai polarizációnak, melynek része a szelektív médiafogyasztás és valóságérzékelés. Harmadik okként a Fidesz-korszak korrupciójának, annak rendszerszerűsége miatti nehezen láthatóságát emeli ki Martin, míg negyedik ok elemzésében, hogy az ellenzéki pártoknak nem sikerült tőkét kovácsolni a korrupciós esetekből. A tényfeltárás korlátozott eredeményessége, amire korábban Bátorfy és szakasz mottójában Pethő is utal, összefügg azzal, hogy mennyire vannak a politikai elit központjához közel az érintettek. Pethő emellett kiemel egy talán nem intuitív és nehezebben megragadható, de fontos mintázatot is, miszerint mintha a nyilvánvaló érdekellentétek mellett olykor a kormány és az ellenzék között felfedezhető lenne egy afféle, Pethő szavaival "összekacsintás, kéz kezet mos, urambátyám" formula egymás csínytevései fölötti napirendre térés vonatkozában. Hasonló fékező mechanizmusról számol be Mong Attila még egy 2012-ből származó cikkében, melyben elemzi az újságírói öncenzúra jelenségeit, okait és következményeit. Hermann Irén és Wild Judit pedig a csend egyben okaiként és következményeiként azonosítják még egy 2007-es cikkükben a médiával és az újságírással kapcsolatos általános bizalmatlanságot, továbbá ehhez kapcsolódva a korrupciót, a az újságírás alacsony színvonalát és a médiavállalatok csökkenő gazdasági mozgásterét és szerkesztőségi autonómiáját. A podcaster Tóth Szabolcs Töhötöm a korábban idézett Pethő-interjúban egy kérdésével világított rá a tényfeltárás hatását fékező jelenségre, talán strukturális körülményre, miszerint a kormányzati média bekebelezési akcióit, melyek révén korábban függetlenül működő online hírportálok váltak immár leplezetlen (origo.hu) vagy fékezett habzású kritikusként leplezett (index.hu) kormányhírcsővé, az olvasók nem büntették jelentősen e felületeket azért, mert elvesztették korábbi függetlenségüket.
Röviden összegezve a házőrző-ugatás következmény nélküliségének, talán hiábavalóságának okait, feltűnő, hogy a jelenség fentiekben idézett szakmai és tudományos közbeszéd kritikus résztvevői, kommentátorai vagy kutatói milyen tág spektrumban azonosítják a lehetséges okok és következmények bonyolult láncolatát. Részleges megoldást jelenthet, ha sok efféle esetet megvalósító helyzetet egymás mellé teszünk és ugyanazzal a normarendszerrel mérjük fel teljesítményüket.
Egy viszonylag egyszerű eljárásként először is fogtam a RSF 2022-es World Press Freedom Indexét, pontosabban ennek az országlistáját, amit a sajtószabadság mérőeszközének használok itt. (Jelen tanulmányban nem térek ki a globális szabadság-, demokrácia-, korrupció- és más indexek által felvetett gazdag módszertani vitákra, sem pedig arra, hogy a globális összehasonlító felméréseknek milyen immanens módszertani korlátaik vannak.) Kerestem mellé egy olyan demokrácia-mérőeszközt is, ami önmagában nem tartalmazza a sajtószabadság paramétereit. Ehhez hasznosnak bizonyult a Freedom House 2022-es Global Freedom Scores táblája, azon belül is Political Rights országlista, mivel a másik fő paramétercsoport, a Civil Rights tartalmazza a sajtószabadságot. Ekkor nem volt mást tenni, mint hogy összehasonlítottam e két globális sorrendet és minden ország RSF-lista helyezéséből kivontam a Freedom House listában az illető ország sorrendjét, majd e különbség mértéke szerint állítottam sorba az országokat. A táblázat tartalmaz egy színkódot, miszerint a Freedom House mércéje szerint mely ország számított szabadnak, félig szabadnak és nem szabadnak.
A táblázat ad egy kumulált, összehasonlító adatsort arról, hogy a világon mennyire lehet a politikai következmények nyelvére lefordítani a sajtószabadság adta lehetőségek által nyújtott teljesítményeket. Ha létezne a média működése és a demokrácia teljesítménye között egy közvetlen és szoros összefüggés, akkor minden az országnak ott kellene tömörülnie a 0 szám körül, függetlenül attól, hogy szabad vagy nem a médiájuk és hogy demokratikusak-e, mert az említett szoros és közvetlen összefüggés révén a két összehasonlított listán a sorrend ugyanolyan lenne. Demokratikus és szabad országokkal az elején és diktatúrákkal és sajtószabadság-pusztákkal a végén. Azonban ez egyáltalán nincs így. A táblázat értelmezése során fontos látnunk hogy nem egyszerű lineáris összefüggés áll fenn egy országnak a listán szereplő sorrendje és aközött, hogy mennyire demokratikus, amit a színkód mutat. Vannak egyaránt szabad és nem szabad országok a 0 körül, ahol megvalósul a korábban említett "rendes" viszony a média és a politika működése között. Úgy tűnik, hogy más logika van a demokrácia és a média működése között a lista azon részén, ahol negatív értéket kap egy ország (a lista felső része) mint ahol pozitív ez az érték, azaz a lista alsó részén. A táblázat adta legfőbb tanulság, ha egyszerűen összehasonlítjuk, hogy a demokrácia szempontjából szabadnak (a szürkék), félig szabadnak (a kékek) és nem szabadnak (a lazacszínűek) értékelt országok hogyan kerülnek a táblázat felső vagy alsó felébe (az alábbi kép illusztráció, a teljes táblázat elérhető itt.)
A táblázat felső felét értékelhetjük úgy, hogy ott található azon országos sorrendje, ahol a sajtószabadság adta lehetőségeket nem sikerül politikai következményekre lefordítani. Az alsó fele a táblázatnak nem a felsőnek az egyszerű inverze, mivel a sajtószabadság-lista részpontszámai olykor egymástól gyökeresen eltérő paramétereket tartalmaznak, így veszthet egy ország sajtószabadság pontokat azért is, mert nagy a gazdasági koncentráció a médiában, de azért is, mert újságírókat szoktak ott megölni. Japán demokráciában jól teljesít, médiaszabadságban jóval kevésbé, de mint az kiderül a RSF-kutatásból, ebbe alaposan közrejátszott a Fukushima mint helyszínhez köthető médiaembargó. A két sorrendből képzett statisztika azt mutatja, hogy azt mutatja, hogy a szabad szólás polarizál. Ahol van és megvannak hozzá a politikai körülmények, ott elszámoltat, azaz így kerül a szabad országok zöme a táblázat alsó felébe. Ahol nincs sajtószabadság, akkor egy-egy heroikus anekdotikus kivételtől eltekintve igazából a sajtó elszámoltató szerepéről is szinte fölösleges gondolkodni, mondván úgyis mindegy, és így kerülnek a nem szabad országok a táblázat felső felébe. A táblázat igazán drámai része a sötétkék országok, a félig szabad országok helyzete a listában, a leginkább egyenlően szereplő országcsoport a táblázat alsó és felső felében, ahol is az országok szabadszólás teljesítménye épp úgy lehet lelkesítő, változásokat generáló tanmese és éppúgy az apátiát, a beletörődést és a fásultságot eredményező küzdelem.
Irodalom:
Bátorfy, Attila (2023) Személyes kommunikáció.
Carson, Andrea. (2019). Investigative journalism, democracy and the digital age. Routledge.
Coronel, Sheila S. (2010). Corruption and the watchdog role of the news media. In P. Norris (Eds), Public Sentinel: News Media and Governance reform, (pp.111-136). Washington, DC, USA: World Bank.
Freedom House (2022) Global Freedom Scores. https://freedomhouse.org/countries/freedom-world/scores?sort=desc&order=Total%20Score%20and%20Status
Gearing, Andrea (2021) Disrupting Investigative Journalism. Moment of Death or Dramatic Rebirth? Routledge.
Gillers, Stephen (2018). Journalism under fire: Protecting the future of investigative reporting. Columbia University Press.
Hermann, Irén – Wild, Judit: Betegség vagy állapot? Kvalitatív kutatás a magyarországi újságírás problémáiról (2007) Médiakutató. 8.1. https://www.mediakutato.hu/cikk/2007_01_tavasz/06_betegseg_vagy_allapot
Martin, József Péter (2019) Kéz a kézben a lejtőn : korrupció és sajtószabadság a magyar trendek tükrében Médiakutató, 20. évf. 3. sz. (2019. ősz) 7-21
Mong, Attila (2012) A szabadság gyeplői – öncenzúra a magyar sajtóban. https://mertek.atlatszo.hu/a-szabadsag-gyeploi-oncenzura-a-magyar-sajtoban/
Norris, Pippa (Ed), Public Sentinel: News Media and Governance reform. Washington, DC, USA: World Bank.
Pollack, Sydney; Dunaway, Faye; Grady, James; Houseman, John; Redford, Robert; Robertson, Cliff; Sydow, Max von (1975) Three days of the condor. Paramount, 1975. https://www.imdb.com/title/tt0073802/characters/nm0731772
RSF (202s) World Press Freedom Index. https://rsf.org/en/rsf-s-2022-world-press-freedom-index-new-era-polarisation
Rusbridger, Alan (2018) Breaking News: The Remaking of Journalism and Why It Matters Now. Canongate.
Sunstein, Cass (2001) republic.com. Princeton University Press.
Sunstein, Cass (2007) republic.com 2.0 Princeton University Press.
