Vinay Shukla díjnyertes dokumentumfilmje, az Amíg még nézhetjük (While We Watched) az NDTV (New Delhi Television) indiai hírcsatorna egykori szerkesztő-műsorvezetője, Ravish Kumar történetén keresztül mutatja be, hogyan lehetetlenítette el 2014-es hatalomra kerülése után a hindu fundamentalista Narendra Modi és kormánya a független sajtó működését.
2019-es indiai választásokon a Modi vezette Indiai Néppárt (Bháratíja Dzsanata Párt, BJP) megismételve 2014-es győzelmét, abszolút többséget szerzett a parlamentben. A BJP és a Nemzeti Demokratikus Szövetség koalíciója kétharmados többséggel irányítja az országot.
Ez alatt az idő alatt a nyilvánosságot is radikálisan átformálták: a kormánypárti propagandacsatornák nyíltan dicsőítik Modi elnököt és a kormányzó erőket, a muszlim kisebbség valamint az “antinacionalistának” bélyegzett ellenzéki aktivisták és a független sajtó munkatársai ellen uszítanak. Ebben a közegben bárki pillanatok alatt közellenséggé válhat, aki nyíltan kritizálja a kormányt vagy az ország hindu vezetőit.
Shukla filmje megmutatja, hogy mindeközben hogyan szűkülnek a független, objektív tájékoztásra törekvő, a konstruktív vitának teret adó sajtóorgánumok lehetőségei. Az NDTV-t is különböző módszerekkel támadták: a csatornát üzemeltető tévétársaság nem vehetett fel kölcsönöket, de olyan is volt, hogy elérhetetlenné tették az adásukat a kábelszolgáltatóknál. Mindez a nézőszám folyamatosan csökkenését eredményezte. 2019-re a nacionalista propagandamédia pedig letarolta a nyilvánosságot, és ezzel a valóságot is uralják. A film egyik jelenetében egy Modi-párti tévés elmondja, hogy a hitelesség egyetlen mérőszáma a nézettség, ebben pedig toronymagasan vezetnek a propagandaműsorok.
Bizonyos szempontból az Amíg még nézhetjük a lehetetlenre vállalkozik: a 2019-es választásokat megelőző és az azt követő hónapok eseményeit akarja másfél órába sűríteni. Hogy ez a vállalkozás végül nem fullad kudarcba, abban nemcsak a rendezőnek, hanem a főszereplő Ravish Kumarnak is óriási szerepe van.
Pedig a szerkesztő-műsorvezető első pillantásra nem tűnik karizmatikus sztárújságírónak, inkább a mindennapos küzdelmekben felőrlődött, kiégett ember benyomását kelti. Talán éppen ezért könnyű Kumar történetéhez kapcsolódni. Nincs benne semmi hősies, nem harcos oknyomozó, egyszerűen nem tudja másként végezni a munkáját. Aminek amúgy a megszállottja: a forgatást is csak azzal a kikötéssel vállalta, ha nem zavarják a napi teendőiben. A rendező és munkatársai két éven át minden nap elkísérték a férfit az NDTV szerkesztőségébe, és a férfi az otthonába is beengedte a stábot.
Mindez akkor tűnik igazán döbbenetesnek, ha tudjuk, milyen veszélynek vannak kitéve Indiában a kormánykritikus, független sajtó újságírói. Elég csak a Gauri Lankesh elleni 2017-es merényletre gondolni, amikor hindu nacionalisták bangalore-i otthona előtt lőtték agyon az újságírónőt. A felhergelt hindutvák (hindu nacionalisták) Kumart is rendszeresen zaklatták. A helyzet akkor durvult végleg, amikor egy az “antinacionalistákról” összeállított feketelistát – nevekkel, telefonszámokkal – megosztottak a twitteren. A film egyik legmegdöbbentőbb és legszebb jelenete, amikor Kumar hosszú órákon át próbál beszélgetni az őt fenyegető névetlen telefonálókkal, és az egyiküket megpróbálja rávenni, hogy énekeljék el együtt a himnuszt.
Ravish Kumar (forrás: BIDF)
Az Amíg még nézhetjük elején rögtön az események sűrűjébe csöppenünk: Kumart először egy romos irodaházban látjuk, a következő jelenetben már a stúdióban ül, feszülten koncentrál a műsorkezdés előtti pillanatokban. Nemsokára azonban megértjük, hogy ez látszólagos csend és nyugalom valójában a hurrikán szeme, hogy aztán minket is magával rántson az örvény, ami a propagandamédiával szélmalomharcot vívó Kumart beszippantotta.
Kumar konoksága, elhivatottsága és megingathatatlan szakmai ethosza sokáig egyben tudja tartani a szerkesztőséget, a munkájuk azonban fokozatosan ellehetetlenül, egyre kevesebben tartanak ki a kompromisszumokat nem ismerő műsorvezető mellett. A film egyik visszatérő motívumát is a felmondásokhoz kapcsolódó “szertartás” adja: minden alkalommal, amikor egy távozó munkatársuktól búcsúztatnak, a szerkesztőség tagjai kedélyesen tortáznak egyet. Eleinte papírtányér is jár, az utolsó alkalommal azonban már csak egy A/4-es lapra porciózzák ki a tortaszeletet Kumarnak, aki rezignáltan, szomorú félmosollyal arcán majszolja a süteményt.
A rövid jelenetekből álló, mozaikos szerkezetű film a főszereplő belső küzdelmeire fókuszál. A tét végig az, hogy Kumar hogyan tudja megőrizni szakmai integritását ebben a közegben, ahol egyre nehezebb hiteles információhoz jutni, miközben mindent elöntenek az álhírek és az állami dezinformáció. Lehet-e objektíven tudósítani egy ilyen végletekig megosztott társadalmi közegben és nyilvánosságban, ahol maga a tudósító is személyesen érintett? Lehet-e egyáltalán ilyen körülmények között ellenőrizni a tényeket, vagy a szélsőséges vélemények áradta elsöpör mindent? Bekapcsol-e az öncenzúra, ha munkatársainkat vagy a családunkat veszélyeztetjük?
Bár a rendező érezhetően szimpatizál filmjének főszereplőjével, Ravish Kumarból mégsem tud hőst faragni. Kumar ugyanis nem akar ennek a történetnek a hőse lenni. Kumar egyszerűen csak képtelen kompromisszumot kötni, az igazságérzete erősebb a félelmeinél. A film egyik jelenetében még azokat is simán kiosztja, akik Modiban csalódva hozzá fordulnak segítségért. Mindig kimondja, amit gondol, még akkor is, ha tudni lehet, hogy ezzel veszélybe sodorja magát, a munkatársait, vagy a családját. Sosem cselekszik indulatból, egyszerűen csak képtelen elhallgatni az igazságot.
Kumarból a propagandamédia ellenséget kreál, antinacionalistának, hazaárulónak, kommunistának kiáltják ki – ezek ellen a vádak ellen pedig hiába próbál védekezni. Indiában a jó “nacionalisták” állnak szemben a gonosz “antinacionalistákkal”. A 2019-es választások előtt szinte borítékolható volt, hogy ezt az ellentétet a végletekig fogja szítani a kormánypárti média, ezzel is hozzásegítve Modit az újabb fényes győzelemhez. Ilyen körülmények között próbált hiteles tájékoztatást nyújtani az NDTV szerkesztősége.
Ravish Kumar (forrás: BIDF)
Az Amíg még nézhetjük nemcsak Ravish Kumar és az indiai független média szomorú története, hanem a populizmusé is: az iskolapéldája annak, hogy hogyan lehet a demokrácia díszleteit megőrizve, totális médiakontrollal kiépíteni és megszilárdítani a politikai hatalmat.
Kumar a 2019-es választások előtt egy szeméttel borított nyomortelepen készített interjút a helybeliekkel, aztán munkanélküliekkel beszélgetett, akik szerint a nemzetbiztonság előrébb való, mint hogy van-e munkájuk. Ez a két példa is jól illusztrálja, milyen tökéletesen működik a Modi-párti média: az embereket a mindennapi valóság, a saját tapasztalatuk sem tántorítja el azoktól a lózungoktól, amiket a hírműsornak álcázott propaganda beléjük sulykolt. Ezen a ponton vonja le a szomorú konklúziót a riporter: "A nacionalizmus édes illata elnyomja a valóság keserű bűzét”. Egy olyan országban fájdalmasan hangzik ez a mondat, ahol az emberek már csak számok a nézettségi mutatókban.
Bár Ravish Kumar története a filmben pozitív felhanggal ér véget (megkapja az ázsiai Nobel-békedíjnak is nevezett Ramon Magsaysay díjat), a későbbi történések szomorúbb képet mutatnak: 2022-ben az egyik leggazdagabb indiai, Gautam Adani felvásárolta az NDTV tulajdonló céget. Adani korábban azt állította, hogy nincsen kapcsolata az indiai elnökkel, hihetetlen mértékű meggazdagodása azonban pont arra az időszakra esett, amikor Narendra Modi politikai karrierje felívelt. A Reuters azt is kiderítette, hogy Modi, mielőtt miniszterelnök lett, Adani magánrepülőgépeit használta.
A tévétársaság felvásárlása után Ravish Kumar és több ismert műsorvezetővel együtt felmondott. Így vág neki India az idei parlamenti választásoknak, amelyekről Kumar már nem az NDTV stúdiójából, hanem saját Youtube-csatornáján fog tudósítani.
Címlapi kép: BIDF
