Nemcsak a Twitter és Trump óta léteznek álhírek, már a demokratikus Magyarország első három éve is sok példával mutatja az igaz és a hamis csűrcsavaros viszonyát. 

Az iskolai feleletválasztós tesztek, „Az alábbi négy állítás közül melyik igaz?” világlátásán tornáztatott modern szellem és lélek azt tartja biztonságosnak, kényelmesnek, ha az igazon és a hamison túl nem lehet harmadik. Mint ahogy a sakktáblán sincs hely a figuráknak, amelyek az ugrálással járó megpróbáltatásokat egy átmeneti szusszanással kívánnák kiheverni, mondjuk egy biztonságot adó szürke mezőn, éppúgy elménk mezítlábas üzemmódban sokszor gondolja, hogy az maga hamisság, maszatolás, mellébeszélés, ha valaki tagadja az igaz kontra hamis igazságát.

Miközben pedig dehogy. A világ tele van fontos állításokkal, amelyek még innen vannak attól, hogy igaznak vagy hamisnak nevezzük őket, de ugyanakkor már réges-rég beszámolnak arról, hogy a beszélő mit tekint igaznak vagy hamisnak. A médiakutatók az internet, és különösen a közösségi média, illetve az ehhez köthető filterbuborékok megjelenéséhez kötik azt, mikor a dolgok jelentésével kapcsolatban elszabadult a pokol, amikor is egy vezető víruskutató és lakossági járvány-véleményvezér már réges-rég nem vitatkoznak egyenlő esélyekkel a nyilvánosságban.

Magyarországon az elmúlt jó tíz év is létrehozott párhuzamos médiavalóságokat. Ez csak részben köthető a Facebookhoz önmagában. Egy jókora kommunikációs gömböcként értékelhető a mai kormányközeli médiarendszer is, amely figyelme nem terjed ki a hatalomgyakorlás természetét megkérdőjelező eseményekre és hírekre. Például egyes vélemények szerint Borkai Zsolt győri politikus 2019-es szexvideós botránya azért nem került polgármesteri székébe (melyről azért később lemondott), mert a helyi választópolgárok közül sokan csak hallomásból értesültek az esetről, míg viszont a kormánypárt teljesítményét országosan mégis befolyásolta ez a főleg az online nyilvánosságban terjedő botrány.

Úgy tűnhet tehát, hogy a Twitter és Trump óta van csak fake news. Azonban a demokratikus Magyarország 1990 utáni első három évének egyes eseményei mentén is sok példával mutathatjuk meg az igaz és a hamis csűrcsavaros viszonyát. Úgy tűnik, a helyzet valahogy úgy áll, hogy nincs szabadság, ha nem különböztethetjük meg az igazat a hamistól.

Ugyanakkor viszont e tudásunk mit sem ér, ha nem vesszük azt számításba, hogy ez a sok igazság hasznos-e abban, hogy úgy beszéljük meg velük a dolgokat, hogy attól lehetőleg minél többünknek jó legyen.

Például amikor 1990-ben Jeszenszky Géza a parlamentben azt állította, hogy a kormánypártok „hitelesebben képviselik a nyugati civilizáció” iránti elkötelezettséget, mint az ellenzék, akkor e megállapítás formája szerint állítás, lényege szerint vélhetőleg komcsizás és/vagy bugrisozás, azaz tiszteletre méltó politikai beszéd. Nehéz lenne megállapítani róla, hogy igaz vagy hamis, mégis kiment az ellenzék a parlamenti ülésről. Hasonló politikai beszédként értékelendő Landeszmann főrabbi 1993-as, nagy port felverő beszólása, miszerint ha a hazai kultúrából kivonnánk az zsidó gyökerű fejleményeket, akkor nem marad más, mint a bőgatya és a fütyülős barack, azaz újabb példája annak, hogy a botrány mélyén inkább haragos embereket kell keresni és nem igaz és hazug állításokat, mint ahogy az fényesen látszott később az őszödi beszéd lehetséges értelmei körüli csetepatékban is.

Nehéz lenne fogást találni azon, hogy 1990 októberében egy kormányülés nem említett benzináremelést, viszont amikor másnap bejelentik azt, akkor a visszaemlékezések szerint nemcsak a 65%-os emelés volt olaj a tűzre a taxisblokádhoz, hanem az is, hogy mégis felemelték annak ellenére, hogy korábban erről nem esett szó. Tehát az is lehet népharagot gerjesztő hamis beszéd, ami nem beszél valamiről, de fake newsról itt szó sem lehet, még egyszerű hazugságról sem.

Van úgy, hogy az ember nem mond el mindig mindent, ha politikus, akkor meg pláne nem.

Még szintén 91-ből a délszláv polgárháborúban a horvátoknak szállított Kalasnyikovok történetében benne volt a szürke ötven árnyalata, a teljes tagadástól a jámbor rendőrfelszerelésig mindenről volt szó, talán itt tényleg voltak olyan állítások, amelyek esetében ki lehetett mondani állításokról, hogy igazak vagy hamisak.

A cselekvő beszéd, azaz az óhajtás, az eskü, a kinevezés, az ígéret, a gyanúsítás és sok-sok más formája úgy ahogy van vonják magukat az igazság ítélőszékének érvénye alól. Tényleg, hogy is ítélhettünk volna hamisnak vagy igaznak azt, amikor Boros belügyminiszter államtitoknak nyilvánította 1991-ben a III/III-as titkosszolgálati iratokat? Vagy a cselekvéssel megvalósított beszéd azon formáját, mikor 1991-ben Szokolay Zoltán MDF-es képviselő képviselőtársa helyett nyomta meg a szavazógombot a parlamentben, minekutána lemondott? Vagy akár az önkényuralmi jelképek, horogkereszt, vörös csillag, nyilaskereszt viselését, vagy akár azt ilyesmit betiltó törvényt?

Vitathatatlanul Torgyán József volt az a politikus, aki a kommunikációkutatókat a legtöbbször késztette arra, hogy fellapozzák a nyelvfilozófiai és retorikai alapmunkákat a kisgazda vezér retorikai teljesítményének értékeléséhez.

Egy régi elemzésemben így süvegeltem meg Torgyán kommunikációs innovációit: „egy Torgyán mondatban megjelenő legfőbb újság az, hogy elhangzott, egy Torgyán-mondat tagadása pedig az el nem hangzott Torgyán-mondat. Torgyán legnagyobb vívmánya, hogy sikerült a magyar közbeszédben egy különálló státust kivívnia: performatív csatadalaiban egyedülálló módon értelmezhetetlen az igazság és a hazugság közötti különbség, és e performatív kontextusban bármiféle méltatlankodás Torgyán mondanivalójával kapcsolatban talán csak a beszélő számára szövegkritika: mindenki más számára csupán újabb bizonyíték Torgyán létére vonatkozólag.” Torgyán valóban megelőzte korát. Donald Trump még bőven szállodái ügyeiben iparkodott, amikor Torgyán József már ilyen megnyilatkozásokkal olvasztotta le hallgatóságának agytekervényeit:

"Én konzekvensen olyan politikus igyekeztem lenni, aki kifejezi az emberek törekvését, a polgárok követeléseit. Azt senki sem mondhatja, hogy a nép szélsőséges és önmaga ellen diktatúrát követelne. Ha ez így van akkor én sem lehetek más, mint megfontolt, józan politikus. Elveimet és az általam kimondott társadalmi akaratokat ezután sem fogom kisszerű alkuban eladni."

És még csak 1993-at írunk.