Bajomi-Lázár Péter – Horváth Kata
A politikai polarizáció szintje Magyarországon Európában a legmagasabbak közé tartozik. Megosztott a média is: két médiarendszer alakult ki. A kormányt támogató és a kormányt bíráló médiumok különböző logikák mentén szerveződnek, különböző szakmai elveket követnek, de kölcsönösen egymást vádolják álhírek terjesztésével. A választó sokszor nem tudja, melyik médianarratívának higgyen; a médiába vetett bizalom mértéke Európában a legalacsonyabbak közé tartozik. Magyarország esete tehát nagyítóüvegként mutatja meg a politikai információk destabilizálódása kapcsán felmerülő újságírószakmai kérdéseket. Kutatásunk során azt vizsgáltuk, hogyan látják a dezinformációk kérdését vezető magyar újságírók, és miként küzdenek az álhírek ellen. Mélyinterjúink azt mutatják, hogy a megkérdezett újságíróknak kidolgozott stratégiáik vannak az álhírek kezelésére, de rendkívül szkeptikusan ítélik meg a dezinformációk ellen folytatott küzdelmük hatását. Válaszadóink között nagy többségben voltak a kormánytól független médiumok képviselői, kutatási eredményeink ezért inkább a második – a kormánnyal szemben viszonylagos függetlenséget élvező – magyar médiarendszerre vonatkoznak, ugyanakkor megvilágítják az újságírókat megosztó törésvonalakat is.
Kulcsszavak: álhírek, magyar médiarendszer, elitinterjúk, polarizáció, propaganda
1. Álhírek: definíciós problémák
Az elmúlt években számos tudományos kutatás foglalkozott az álhírek kérdésével, bár maga a jelenség korántsem új. A média által terjesztett hamis információk története legalább a tömegsajtó kezdeteiig nyúlik vissza, elterjedtségük mértékét pedig számos országban jól dokumentált esetek mutatják. A legismertebbek közé tartozik az Egyesült Államokban a Central Park állatkertjéből „megszökött” vadak esete (New York Herald, 1874), Oroszországban a Cion bölcseinek „jegyzőkönyve” (Znamja, 1903), az Egyesült Királyságban a „spagettiszüret” (BBC, 1957), Németországban pedig Hitler „naplója” (Stern, 1983). Magyarországon ilyen ismert eset volt egyebek mellett Teller Ede fizikus „levele” (Népszabadság, 2003). E különböző esetek egyúttal azt is jelzik, hogy az „álhír” gyűjtőfogalom: igen eltérő motivációjú és kimenetű ügyeket jelöl.
Úgy tűnik, az elmúlt évtizedekben a digitális platformok térhódítása és a kommunikációs csatornák számának megsokszorozódása kedvezett a dezinformációk terjedésének: egy nemrégiben közzétett tanulmány szerint 2017-ben 28 országban, 2018-ban 48 országban, 2019-ben pedig 70 országban működtek bizonyítottan szervezett dezinformációs kampányok, közöttük Magyarországon is (Bradshaw & Howard 2019). 2022 februárjában Oroszország megtámadta Ukrajnát, a katonai agressziót pedig masszív dezinformációs kampány kísérte, újfent ráirányítva a kutatók figyelmét az álhírek lehetséges politikai hatásaira. Így történt ez Magyarországon is, ahol egy friss vizsgálat szerint a háború első hónapjaiban a kormányzathoz lojális médiumok egy része is visszhangozta az orosz dezinformációs kampányt (Lakmusz 2022). E dezinformációs kampányok képesek megosztani a közvéleményt: ma a kormánypárti szavazóknak csupán 3 százaléka tartja Oroszországot felelősnek az agresszióért, szemben az ellenzéki szavazók 64 százalékával (Papp 2022).
Az álhíreket rendszerint olyan hamis információkként definiálják, amelyek formájukban az igaz híreket utánozzák, de tartalmukban hamisak, azaz a nagyközönség megtévesztésének szándékával közlik őket (például Veszelszki 2017, Faragó et al. 2019, Berg 2022). Bár széles körben elfogadott definícióról van szó, e meghatározás több szempontból is megnehezíti az empirikus kutatásokat. Először is azért, mert az üzenetek feladóinak szándékaiból indul ki, ezek pedig vagy ismertek, vagy nem. Másodszor azért, mert hamis dichotómiát teremt, hiszen az álhírekben is van egy szemernyi igazság (épp ez teszi őket hihetővé), miközben az igaz hírekben is akad valamennyi torzítás; talán akkor fogalmazunk pontosan, ha azt mondjuk, hogy az álhírek és az igaz hírek között tekintélyes szürkezóna van, amelyben olyan jelenségeket helyezhetünk el, mint a féligazságok, a célozgatások, a pletykák, a túlzások, a vágyvezérelt gondolatok és a spekulációk. Harmadszor pedig azért, mert az álhír kifejezést nagyon különböző esetek jelölésére használják: hagyományos politikai hírekre, „kattintásvadász” bulvársztorikra, valamint egyéb tartalmakra (például a Covidra vonatkozó téves információkra).
A fogalom zavarossága miatt egyes kutatók úgy érvelnek, hogy az álhíreket nem tartalmuk, hanem társadalmi és politikai kontextusuk definiálja (Aczél 2017). Mások szerint olyan visszatérő elemeik definiálják az álhíreket, mint például a szerző, a dátumozás és a hivatkozások hiánya, a beazonosíthatatlan vagy szintén dezinformációs forrásokra mutató linkek és a valódi híroldalakat utánzó URL-cím (Veszelszki 2017). Megint mások kerülik az „álhír” kifejezést, mert az politikai címkévé vált, és inkább „dezinformáció”-ról beszélnek (Bódi et al. 2022).
Kutatásunk során mi mégis az „álhír” kifejezést használtuk. Egyrészt azért, mert ez – szemben a „dezinformációval” – utal arra is, hogy az adott információt az igaz sajtóhíreket mímelve közlik. Másrészt azért, mert a kifejezést ebben a formájában használja a magyar újságírók többsége és a nagyközönség is. (Sőt újabban az angol fake news kifejezés is meghonosodni látszik a magyar nyelvben, immár magyaros átiratban, fék nyúzként, akárcsak korábban a riport és az interjú.) Az újságírókkal folytatott beszélgetéseink alapján dolgozatunk végén ugyanakkor ajánlunk egy olyan álhírdefiníciót, amelyet a ma használtnál talán könnyebben lehet alkalmazni a további empirikus kutatások során.
2. Kutatási módszer
Hogyan látják vezető magyar újságírók az álhírek kérdését? – ezt igyekszünk feltárni. Tizenkét, vezető beosztásban dolgozó vagy díjnyertes újságíróval készítettünk félig strukturált interjút, hogy beazonosítsuk az álhírek visszatérő jegyeit, felbecsüljük a dezinformációk újságírók által észlelt politikai hatásait, és feltérképezzük az álhírek elleni küzdelem bevett stratégiáit. Interjúinkat 2022 januárja és augusztusa között személyesen vagy Skype-on készítettük. Egy-egy interjú hossza 30 és 60 perc között váltakozott.
Interjúalanyainkat hólabdatechnikát alkalmazva választottuk ki. Mintánkban egyaránt szerepelt rádiós, televíziós, illetve a nyomtatott és az online sajtóban tapasztalatot szerzett, valamint napi és heti rendszerességgel megjelenő orgánumnál dolgozó újságíró. Válaszadóink között tíz férfi és két nő volt. Valamennyi megkérdezett újságíró országos médiumnál dolgozott vagy dolgozik, és hozzájárult ahhoz, hogy válaszait a neve alatt közöljük.
Mintánkban nagy többségben vannak a kormánytól független médiumok munkatársai, mert a kormányhoz kötődő szerkesztőségek képviselői – egy kivétellel – hárították megkeresésünket. A megkérdezettek által képviselt médiumokat ugyanakkor viszonylagos ideológiai sokszínűség jellemzi: a tizenkét megszólaló újságíró közül nyolc olyan szerkesztőségnél dolgozott vagy dolgozik, amelyet a közvélemény a baloldali-liberális eszmék követőiként azonosít (ide soroljuk az Átlátszót, a HVG-t és a HVG Online-t, a Klubrádiót, a Magyar Narancsot, az egykori Népszabadságot, a Népszavát és a Telexet), négyen pedig a jobboldali-konzervatív világnézet híveinek tekintett szerkesztőségeket képviselték (ide soroljuk a Hungary Today/Ungarn Heute-t, a Magyar Hangot, a Pesti Srácokat és a Válasz Online-t). A megkérdezettek válaszait a beszélt nyelv sajátosságaiból fakadó esetlen megfogalmazásokat korrigálva tesszük közzé. Válaszadóink listáját és pályájuk rövid leírását a függelékben közöljük.
Oroszország röviddel azután támadta meg Ukrajnát, hogy első interjúinkat elkészítettük. Úgy döntöttünk, a további interjúk kérdései közé nem szúrunk be újabb, az információs hadviseléssel kapcsolatos kérdéseket, ám válaszadóink enélkül is számos esetben szóba hozták a háborús dezinformációkat.
Miért érdekes a magyar esettanulmány? A politikai polarizáció szintje Magyarországon Európában a legmagasabbak közé tartozik (Patkós 2016). A Reuters Institute (2022) legfrissebb jelentése szerint Magyarországon a hírmédiumok nagyközönség által érzékelt politikai polarizáltsága is kirívóan magas: az emberek 44 százaléka gondolja úgy, hogy azok pártpolitikai szempontokat követnek (ez az arányszám Portugáliában a legalacsonyabb 16 százalékkal). Ugyanakkor a média közmegítélése igen rossz Magyarországon: csupán az emberek 27 százaléka bízik meg a médiában (ez az arányszám Finnországban a legmagasabb 69 százalékkal). Úgy érvelünk majd, hogy a szélsőséges polarizáció miatt Magyarországon két párhuzamos médiarendszer alakult ki, amely két különböző logika mentén szerveződik, és különböző szakmai normákat követ. E megosztottság egyik következménye az, hogy a választó gyakran nem tudja, az egymással versengő médianarratívák közül melyik áll közelebb a valósághoz. Egy friss felmérés például azt mutatja, hogy még az ellenzéki szavazók egy része is hisz a kormányhoz húzó médiumoknak: az európai uniós összevetésben kiemelkedően magas magyarországi áremelkedésért az unió Oroszországgal szemben bevezetett szankcióit okoló, s a kormányt támogató médiumokban rendre felbukkanó „szankciós infláció” félrevezető szlogenjét a kormánypárti szavazók 63 százaléka mellett az ellenzéki szavazók 28 százaléka is osztja (Vicsek 2022). Egy másik, ugyancsak nemrégiben közzétett felmérés szerint a kormányhoz hű médiában is felbukkanó orosz propaganda hatására a kormánypárti szavazók 47 százaléka ért egyet a négy ukrajnai régió Oroszországhoz csatolásával, és az ellenzéki választók 10 százaléka is így vélekedik (Political Capital 2022). Magyarország esete tehát a politikai polarizáció különösen magas és a médiába vetett bizalom szokatlanul alacsony szintje miatt nagyítóüvegként mutatja meg a politikai információk destabilizálódásával kapcsolatban felmerülő újságírószakmai kérdéseket.
Elitinterjúink azt mutatják, hogy az álhírek kérdése fontos szerepet foglal el az újságírói diskurzusokban, és a megkérdezett újságíróknak kidolgozott stratégiáik vannak az álhírek kezelésére, ugyanakkor rendkívül szkeptikusan ítélik meg a dezinformációk ellen folytatott küzdelmük hatását. Kutatásunk fontos korlátja, hogy válaszadóink között nagy többségben voltak a kormányt bíráló médiumok képviselői. Kutatási eredményeink ezért inkább a második – a kormánnyal szemben viszonylagos függetlenséget élvező – magyar médiarendszerre vonatkoznak, ugyanakkor megvilágítják a magyar újságírókat megosztó törésvonalakat is.
3. A magyar médiahelyzet
A parlamenti mandátumok kétharmadát 2010-ben, 2014-ben, 2018-ban és 2022-ben is elnyerő Fidesz–KDNP-pártszövetség gyökeresen átalakította a magyarországi médiát. A „médiaegyensúly” megteremtésének szükségességére hivatkozva a médiaforrások – a rádiófrekvenciák, a közszolgálati műsorgyártásra szánt alapok és az állami hirdetések – politikai szempontokat követő újraelosztásával előnyben részesítette a kormányt támogató szerkesztőségeket, és háttérbe szorította a kormányt bíráló médiumokat. Előbb a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) felett vette át az informális irányítást, majd létrehozta a Közép-európai Sajtó és Média Alapítványt (KESMA). Így a 14 közszolgálati rádió- és tévécsatorna, valamint a Magyar Távirati Iroda mellett a legkülönbözőbb platformokon mintegy 476 cím került a befolyása alá. Ugyanakkor a kormánytól független médiumok száma csökkent: egyesek megszűntek (így járt a Népszabadság), mások a kormányhoz kötődő oligarchák tulajdonába kerültek (ez történt az Indexszel és a TV2-vel), megint mások nem tudták megújítani műsorsugárzási engedélyüket (ez lett a Klubrádió sorsa) (lásd még Bátorfy & Urbán 2020).
A kormányzat narratíváit képviselő médiumok több piaci szegmensben domináns helyzetbe kerültek: ilyen a megyei napilapok, a helyi rádiók és a hírügynökségek piaca. Más piaci szegmensekben a független médiumok legalább részben megőrizték korábbi pozícióikat: ilyen az online hírlapok (24, 444, HVG Online, Telex, Szabad Európa) és az országos kereskedelmi televíziók (RTL), valamint a politikai hetilapok (Élet és Irodalom, HVG, Magyar Hang, Magyar Narancs, Válasz) piaca (lásd még Urbán et al. 2017, Bátorfy 2019/2022).
A Freedom House (2022) a kétezres években még „szabad” sajtójú Magyarországot a „részben szabad” sajtójú országok közé sorolta át, a Határok Nélküli Tudósítók (2022) világranglistáján pedig hazánk a 2009-ben elfoglalt 26. helyéről 2022-re a 85. helyre csúszott vissza. Az ENSZ jelentéstevője (2021) szerint Magyarországon a kormánypártok a baloldali és a jobboldali média „egyensúlyának” megteremtésére tett „erőfeszítéseikkel aláássák a média sokszínűségét, pluralizmusát és függetlenségét”, és olyan „mérgező környezetet” teremtettek, amelyben a független újságíróknak gyakorta kell gyűlölködéssel, zaklatással és megbélyegzéssel szembenézniük. A kormány hivatalos álláspontja szerint ugyanakkor töretlen a sajtószabadság Magyarországon. Orbán Viktor kormányfő (2020) egy közelmúltban megjelent interjújában azt mondta, azok a vádak, amelyek szerint a magyar kormány csorbítaná a sajtó szabadságát, „nevetségesek. A mi médiaorgánumaink több, mint fele rendkívül kritikus a kormánnyal szemben.” Szíjjártó Péter külügyminiszter (2021) pedig elutasította az ENSZ fent idézett jelentésében foglaltakat, és azt mondta, „ha a bírálók beszélnének magyarul, akkor láthatnák, hogy a piacvezető médiumok minden szegmensben kormányellenesnek számítanak”.
Milyen hát a magyar médiarendszer? Különböző szakírók különböző elnevezéseket használnak: nevezték már „autoriter médiarendszernek”-nek (Bátorfy 2019/2022), „patrónusi-kliensi médiarendszer”-nek (Bajomi-Lázár 2020) és „propagandaállam”-nak is (Sükösd 2022). Úgy véljük azonban, e megközelítések pontatlanok, mert legfeljebb az MTVA és a KESMA alá tartozó médiumokra igazak, de nem érvényesek a többi szerkesztőségre. Ha a médiarendszer fogalmát a szó szűkebb értelmében használjuk, vagyis olyan rendszert értünk rajta, amelyet „kulturális szimbólumok közösen értelmezett rendszere alapján” egymással interakcióba lépő aktorok alkotnak (Parsons-t [1951] idézi Rantanen 2013: 269), akkor azt kell mondanunk, hogy Magyarországon a 2010-es években a politikai polarizáció olyan magas szintet ért el, hogy két médiarendszer jött létre, két különböző logikával, két különböző újságírószakmai kultúrával. E két médiarendszerben különböző íratlan szabályok érvényesülnek.
Az első médiarendszerben magas az egyes pártok és az egyes szerkesztőségek közötti politikai párhuzamosság szintje, a másodikban alacsony (vö. Seymour-Ure 1974). Az elsőbe tartozó szerkesztőségek a kormányzat népszerűsítését, a másodikba tartozók a kormányzat bírálatát tartják feladatuknak. Az elsőbe tartozók főként állami forrásokból, a másodikba tartozók főként piaci forrásokból élnek. Az első médiarendszer ideológiailag egyszínű, a második ideológiailag sokszínű. Az első médiarendszerbe tartozó szerkesztőségek szabadsága korlátozott, mert működésüket összehangolják; a második médiarendszerbe tartozó szerkesztőségek viszonylagos szabadságot élveznek. Az elsőbe tartozó szerkesztőségek működése zárt, mert munkatársaik ritkán vagy soha nem nyilatkoznak a kutatóknak és az újságíróknak; a második nyitott, mert képviselői szívesen beszélnek szakmájuk sajátosságairól. A továbbiakban e két rendszert az egyszerűség kedvéért állami médiarendszernek és piaci médiarendszernek nevezzük.
A két médiarendszer közötti ellentétek kibékíthetetlennek tűnnek. Az állami médiarendszerbe tartozó szerkesztőségek „propagandasajtónak” nevezik a piaci médiarendszerbe tartozó médiumokat, a piaci médiarendszerbe tartozó szerkesztőségek „lakájmédiának” hívják az államiba tartozó médiumokat. A két médiarendszer szereplői emellett kölcsönösen azzal vádolják a másik felet, hogy az álhíreket terjeszt (lásd még a 4.4. fejezetet). Komoly különbséget tár fel a valótlan állítások miatt elvesztett sajtóperek száma is: 2017 és 2021 között a kormányt támogató médiumok közel 400, míg a kormányt bíráló médiumok csupán 40 sajtópert vesztettek (Erdélyi 2022).
A két médiarendszert elválasztó törésvonalak kettészelik a közönséget is. 2022-ben a Fidesz–KDNP-pártszövetség szavazóinak 58 százaléka vélekedett úgy, hogy a kormányt bíráló médiumok „propagandát” terjesztenek, míg az ellenzéki szavazók 85 százaléka vélte ugyanígy a kormányhoz lojális médiumokról. Ugyanekkor a Fidesz–KDNP-pártszövetség szavazóinak 59 százaléka gondolta azt, hogy az ellenzéket támogató választók „agymosottak”, míg az ellenzéki szavazók 63 százaléka gondolkodott hasonlóképpen a kormányzó pártok támogatóiról (Policy Solutions 2022).
4. Az interjúk
4.1. „Jó” és „rossz” újságírás
Először az újságírói kultúrákat vizsgálva a szakmai célokat igyekeztünk feltárni, és arról faggattuk az újságírókat, hogyan definiálnák a „jó” és a „rossz” újságírást.
A jó újságírás mibenlétét firtató kérdésünkre zömmel hasonló válaszokat kaptunk. Legyen tényszerű, szolgálja az emberek tájékoztatását – mondták a megkérdezettek. A jó újságírás sajátos vonásai közé sorolták a kíváncsiságot, a szkepszist, valamint a megfelelő kérdések feltételéhez szükséges bátorságot. A jó újságírás továbbá „érdekes, átfogó és becsületes”, „méltányos”, „hiteles”, „árnyalt”, és „teljes képet ad”. Az adatok ellenőrzését ugyancsak a jó újságírás sajátosságai között említették. Emellett azt mondták, a jó újságírást a „jó ízlés”, a „visszafogottság” és a „jó szándék” jellemzi. Fülöp Zsófia (Magyar Narancs) azt mondta, az újságírók szubjektív nézeteinek nem szabad kiderülniük: „Döntse el az olvasó, hogy ő mit gondol, de ne jöjjön át az, hogy a szerző mit gondol.” Vörös T. Károly (az egykori Népszabadság munkatársa) így fogalmazott:
A jó újság informál, orientál és integrál. Újságíróként nem elég, ha tudja az ember, hogy igaza van, az igazát bizonyítania is kell. Nem elég biztosnak lenni egy dologban; ha az nem százszázalékosan bizonyítható bíróság előtt, akkor nem leközölhető.
Deme Dániel (Hungary Today/Ungarn Heute) azt mondta, a jó újságírás
…reflektálja egy közösség mindennapjait, egy közösség aspirációit és természetesen értékeit és társadalmi törekvéseit, [míg] a rossz újságírás nem definiálja önmagának, hogy mik azok az értékek, amelyek egy olyan társadalom megőrzéséhez szükségesek, amely számára a szólásszabadság terét nyújtja. … Az újságírás szolgálat.
Volt azonban olyan válaszadónk is, aki a fentiektől némileg eltérő perspektívában közelített a kérdéshez. Dési János (korábban az ATV, ma a Klubrádió munkatársa) azt mondta, a jó újságírást nem lehet definiálni, mert a közönség sokszínű, a társadalomnak pedig nem homogén az értékrendje. Azt ugyanakkor ő is hozzátette, hogy az álhírek közlése semmilyen formában nem szolgálhatja a társadalmat. Bodoky Tamás (Átlátszó) a tényfeltáró újságírást azonosította a jó újságírással, de hozzátette, hogy a nagyközönség zömének a jó újságírást az infotainment jelenti. Valamennyi itt említett válasz közös vonása, hogy az újságírást a közönség szolgálatával azonosítja, feladatait a közönség szükségleteiből vezeti le. Az idézett újságírók kivétel nélkül a piaci médiarendszert képviselik.
Milyen az állami médiarendszer részeként működő szerkesztőségek jó újságírásról alkotott képe? Kellő számú saját interjúnk hiányában a sajtóban fellehető megszólalásokra hagyatkozhatunk. G. Fodor Gábor, a 888 főszerkesztője egy ízben azt mondta magáról: „…egyike vagyok azoknak, akik a rendszer igazságát védik” (in Nagy 2015). Egy másik alkalommal pedig így nyilatkozott: „Mi politikát csinálunk. Harcosok vagyunk, ez nem szégyen. … Ha kell, akkor késlekedés nélkül lövünk” (in Czifra 2018). Ez az álláspont nem a választók, hanem a kormányzat szolgálatában látja az újságírás feladatát. A képet ugyanakkor árnyalja, hogy az állami médiarendszerben dolgozó Huth Gergely (Pesti Srácok) így fogalmazott kérdésünkre adott válaszában: „A jó újságírás a becsületes újságírás, ugyanis elsősorban az olvasók, a nézők bizalmáért dolgozunk. … A professzionális újságíró kérdez is, nem csak kinyilatkoztat.” E megközelítés ugyancsak a közönség szolgálatával azonosítja a jó újságírást, jelezve, hogy a két médiarendszer közötti határvonalak helyenként elmosódnak. Huth ugyanakkor elvetette a tényszerű tájékoztatás eszményét. Mint mondta: „Nincs objektív újságírás.” Hozzáfűzte: ha a közgazdászoknak, a jogászoknak és más véleményvezéreknek meg szabad osztaniuk a nézeteiket a társasmédia-platformokon, akkor az újságírók is megtehetik ezt.
Amikor azt a kérdést tettük fel, miként definiálnák a „rossz” újságírást, a piaci médiarendszert képviselő megkérdezettek válaszai az újságírók általános megosztottságát tükrözték, mert a rossz újságírást többen a „felülről diktált” újságírással, a pártos újságírással és a propagandával azonosították, vagy egyenesen azt mondták, a másik tábor által folytatott gyakorlat nem is nevezhető újságírásnak. Hozzátették, hogy a rossz újságírás „egyoldalú”. Volt ugyanakkor olyan is, aki azt is megjegyezte, hogy a pártos újságírás nem csupán a kormányt támogató újságírókat jellemzi.
Arról is megkérdeztük válaszadóinkat, hogy az újságírók saját szerepértelmezései összhangban állnak-e a közönség elvárásaival. Egyes interjúalanyaink azt mondták, az emberek magatartása ritkán tudatos, és sokan csak szórakozásként olvasnak híreket. Ketten azonban azt felelték, hogy a digitális technológiáknak és applikációknak köszönhetően a közönség elvárásait ma már könnyebb felmérni, mint régen. Lukács Csaba (Magyar Hang) arra utalt, hogy a közönség mást mond és tesz:
Minden év elején van egy kérdőívünk. Benne van a lapban, kitesszük a honlapra, és több százan kitöltik. Ott mi is megkérdezzük, mit vár el: szeretné visszahallani, ami az ő politikai véleménye, vagy szeretne kiegyensúlyozott [tájékoztatást kapni] … Amikor így nyíltan megkérdezzük, minden olvasó azt mondja, hogy pártatlan, kiegyensúlyozott valamit vár. A cikkek olvasottsága nem ez mutatja. Meg a kommentek se. … Egyre erőteljesebben látjuk azt a szerintem rossz olvasói hozzáállást, hogy kizárólag az ő véleménye buborékjával egyező cikkeket akar olvasni, azokat szereti.
Ugyanebben a kérdésben Dési János szokatlan párhuzamot vont:
A politikai újságírásban azt látom, hogy az olyan, mint a foci. … Aki a Fradinak szurkol, nem arra kíváncsi, hogy ott csupa hülye van, bénák, és elesnek egy fűszálban, hanem arra, hogy mi vagyunk a legjobbak, az ellenfél csupa barom, kutyaütő, és ugyan objektívebben meg lehetne írni, de erre pont nem kíváncsiak. Majd ha erre lesznek kíváncsiak, akkor az MTK-újságot veszik meg.
A fenti válaszok arra utalnak, hogy a két párhuzamos médiarendszer kialakulása nem csupán a kormányzati beavatkozás műve, hanem összefüggésben állhat a társadalom általános polarizálódásával, a közönség megerősítés iránti vágyával is.
Tóth-Szenesi Attila (Telex) ugyanakkor így érvelt, jelezve, hogy az újságíróknak van szabad mozgásterük is:
…kapunk olvasói leveleket, amiket – ha valami valós kritikát fogalmaznak meg – természetesen figyelembe vesszük, meg igyekszünk mindig válaszolni is. De arról nincsen szó, hogy az olvasó igényeinek megfelelően szeretnénk újságot írni. … Vannak az újságírásnak szabályai, és ugye nyilván az is a profi újságíró, aki ezeket a szabályokat betartja. És nekünk azokat a szabályokat kell betartanunk, nem pedig az olvasónak kell megfelelnünk.
Mindamellett többen is megemlítették a politikai tagolódást követő és talán felerősítő véleményújságírás markáns szerepét. Mint mondták, az angolszász és a német újságírással szemben Magyarországon gyakori a tények elemzését mellőző véleményújságírás, és ebben szerepet játszik az is, hogy ez kevésbé költséges, mint a tényközlés.
A megkérdezettek többsége ugyanakkor nem talált kivetnivalót abban, ha az újságírók nyíltan hangot adnak politikai álláspontjuknak – feltéve, hogy megkülönböztetik a tény- és a véleményműfajokat, és nem terjesztenek hazugságokat. Dezső András (HVG) ezzel együtt így fogalmazott: „Az online újságírással … sokkal szubjektívebbé vált az újságírás. … A határok elmosódtak. Nyilvánvalóan emiatt több kritika is éri a sajtót.”
Talán nem tévedünk, ha ezek alapján azt mondjuk: a véleményújságírás mindkét médiarendszer íratlan szabályrendszerének szerves része; igaz, a piaci médiarendszerben fellelhető az a megközelítés is, amely a tényújságírás primátusát hirdeti.
4.2. Mi az az álhír?
Ezután arra kértük az újságírókat, definiálják az álhír fogalmát. A legtöbbjük a tankönyvi meghatározáshoz hasonlóan fogalmazott. Így az álhír „hírnek látszó hazugság” (Stumpf András, Válasz Online), „hírnek látszó dolog, ami valójában nem hír, hanem általában egy tudatos tévinformáció” (Hargitai Miklós, Népszava), „szándékosan előállított hazugság, politikai, gazdasági és akár kulturális kérdésekről” (Vörös T.), „tudatos hazugság, tehát nem tévedés vagy elírás, vagy az újságírónak a kompetenciahiányából adódó félreértése” (Bodoky), az „álhír az, ami hazugság” (Huth), illetve az, „amiben jelentős, a történet szempontjából releváns információk hamisak … lehet, hogy van benne igazság, az igazság magja, de amúgy nagyrészt hazugságon alapul” (Dezső).
Deme ugyanakkor nem kívánta definiálni az álhíreket, és az álhírekről folytatott diskurzust közvetlen összefüggésbe hozta a politikai polarizáció kérdésével, arra utalva, hogy az álhír kifejezést akkor használják, ha a másik tábor hitelességét igyekeznek megkérdőjelezni:
… a fék nyúz fogalma a politikai polarizációnak és a kölcsönös tiszteletlenségnek lett az eszköze. Tehát ha valakivel nem értek egyet, elég azt mondani rá, hogy fék nyúz. … Tehát az, hogy ha valaki azt hiszi, az ő dolga és az ő valamiféle előjoga eldönti azt, hogy mi az igazság és mi nem, hát ezek a legnagyobb bigott és fundamentalista emberek, akik magukat kijelölik arra, hogy ők majd eldöntik, mi az álhír és mi nem. … Nagyon sok visszaélés van ezzel a fogalommal, nem is szeretnem használni.
Amikor arról faggattuk az újságírókat, hol a határ az álhír és az igaz hír között, egyes válaszadóink azt mondták, hogy a kettőt könnyű megkülönböztetni egymástól, mások viszont úgy gondolták, néha képtelenség feltárni az igazat, mert kevés a megbízható információ. Hozzátették, hogy egyes álhíreket nagy bizonyossággal be lehet azonosítani, más esetekben azonban ez nem megy könnyen. Tóth-Szenesi szerint „az igazság bonyolult dolog”. Huth ezt mondta:
Olyan zűrzavar és zaj van a hírek világában, főleg a külföldről érkező hírek világában, hogy az ember azért téved időnként. … Felületesebb lett a hírek ellenőrzése, és nyilván sokszor előfordul tévedés.
Hasonlóan vélekedett Serdült Viktória (HVG Online), aki szerint:
Minden újságíró életében sajnos volt olyan, hogy belefutott valamibe. … Ez nem szándékkal volt, hanem minden létező újságírói eszközt bevetett arra, hogy a valóságot minden szempontból megvilágítsa, de mondjuk valamelyik forrása félrevezette.
Az, ha az újságíró csak féligazságot közöl, a megkérdezettek többsége szerint majdnem azonos azzal, mintha teljes hazugságot közölne – különösen akkor, ha a hír valamelyik kulcsfontosságú eleme hiányzik. A többség ugyanakkor úgy gondolja, hogy a szándékolatlan hazugságok nem tekinthetők álhírnek, csupán azt jelzik, hogy az újságíró rossz munkát végzett.
Az Ukrajna elleni orosz agresszióra utalva Dezső, Fülöp, Lukács és Tóth-Szenesi megjegyezte, hogy álhírek könnyebben születnek háború idején, amikor mindkét hadviselő fél érdekelt a dezinformációk terjesztésében, a tényeket pedig nehezebb ellenőrizni. Lukács azonban arra is felhívta a figyelmet, hogy az Oroszországot kedvező színben beállító narratíva Magyarországon már évekkel a háború kitörése előtt megjelent. Hargitai ugyancsak megjegyezte, hogy már a háború előtt voltak „orosz érdekeltségű trollok” Magyarországon. Bodoky szerint az oroszpárti narratíva sikerrel fordította meg sok olyan ember álláspontját, aki az elmúlt években elfordult a Nyugattól, és oroszbarát lett. Huth szerint is megjelentek oroszbarát álhírek a háború első napjaiban, ám ezek szerinte csak szórványosak voltak.
4.3. Az álhírek visszatérő elemei
Amikor arról tettünk fel kérdéseket az újságíróknak, hogy miként lehet az álhíreket beazonosítani, többen azt mondták, hogy azok ösztönösen, egyfajta szakmai rutin révén felismerhetőek. Gyakran válaszolták azt is, hogy az álhíreknek is van igazságmagjuk. Szinte valamennyien egybehangzóan említették azt is, hogy a gyanús forrás már önmagában figyelmeztető jel, mivel egyes forrásoknak rossz a hírük, amit az elvesztett perek magas száma is jelez. Az álhírek jellemzően nem véletlenszerűen jelennek meg, hanem erre szakosodott médiumokban. Bodoky úgy fogalmazott, hogy „fék nyúzokat tudatosan és tendenciózusan állítanak elő”, különösen azért, mert a szenzációs álhírek kattintásgeneráló gyártása üzleti stratégiává vált. Ugyanakkor azt mondták, az „átlagos olvasó” rendszerint nem tud különbséget tenni a professzionális és az álhírgyártó források közt, ezért az újságírók felvilágosító munkájának része a tények ellenőrzése is.
Azt is többen megemlítették, hogy az álhírek jellemzően egyoldalúak, vagyis az érintetteknek nem kínálják fel azt a lehetőséget, hogy elmondják a maguk verzióját. Több válaszadónk szerint minden álhír mögött kitapintható valamilyen politikai szándék is. Stump figyelmeztető jelek egész listáját sorolta fel: a fentiek mellett az impresszum, a szerző és a linkek hiányát, az összeesküvés-elméleteket és a „bombasztikus” megfogalmazást.
4.4. Az álhírek forrása
Amikor arról kérdeztük az újságírókat, mi a magyarországi álhírek leggyakoribb forrása, jellemzően a másik tábort jelölték meg. Hargitai például ezt válaszolta:
Ez egy nagyon speciális helyzet, mert nálunk a legtöbb álhír forrása közvetlenül vagy közvetve a kormány. Ez olyan nagyságrend, amivel nincs senki egy súlycsoportban.
Hasonló választ adott Dezső is, aki szerint:
A legtöbb álhír ott van, ahol a legtöbb elbukott sajtóper is van. És ez pedig a kormánypropagandához sorolható sajtótermékeknél van, tehát azoknál a sajtótermékeknél, amelyek a Fidesz propagandistáinak a befolyása alatt állnak. Ez ugye számszerűleg is kimutatható … az elbukott sajtóperek számából. Szerintem ez nagyon objektív fokmérő.
Hozzátette azonban, hogy a baloldali politikai pártoknak is vannak olyan propagandaoldalaik, amelyek félretájékoztatják a nagyközönséget. Ezt más válaszadóink is megerősítették.
Lukács szerint általában a kormánypárti és különösen a közszolgálati médiumok az „álhír” kifejezést politikai címkeként használják: így kérdőjelezik meg a kormánytól független szerkesztőségek hitelességét: „A fék nyúz fegyver lett, válaszcsapás az egyébként fék nyúzt terjesztő kormány kezében.” Hozzátette, hogy a kormányzati szervek gyakran nem adnak ki információkat, a kormánypártok képviselői pedig gyakran a „fék nyúz orgánumoknak nem válaszolok” felkiáltással nem felelnek érdemben az újságírók kérdéseire.
A kormányt támogató sajtóban dolgozó Huth álláspontja megerősítette azt a mintát, hogy az újságírók hajlamosak a másik oldalt vádolni az álhírek terjesztésével. Szerinte álhírek terjesztése „inkább a baloldali körökben volt jellemző az elmúlt évtizedekben”. Hasonlóan fogalmazott Deme is, aki szerint:
…ezek, akik náciznak, fasisztáznak, már abszolút nem veszik észre, hogy felosztották az emberiséget két csoportra. Azokra, akik velük egyetértenek, és mindaz, aki nem velük van, az náci és fasiszta. Tehát csak ez a két csoport van. … Nem hiszem, hogy Magyarországon van náci vagy fasiszta párt. … Amikor egymást nácizzuk, tehát egy konzervatív vagy nemzeti érzületű, értékű embert lenácizunk, azzal a nácizmus valódi áldozatának az emlékét gyalázzuk meg, és ez megbocsáthatatlan.
Az álhírvádak veszélyére hívta fel a figyelmet Bodoky is:
Ez az egész féknyúz-kergetés is szolgálhat ideológiai célokat. … A liberálisok is csinálnak ilyen tényellenőrző, fact-checking brigádokat és műhelyeket, meg a kormánybarát sajtó is foglalkozik álhírvadászattal, és akkor teljesen jellemzően egymás híreit nyilvánítják álhírnek. Tehát az olvasónak az jön le, hogy ez is politikavezérelt, és attól függ, hogy ki mit mond, hogy mire mondja, hogy álhír meg fék nyúz, hogy politikailag melyik oldalon áll.
Ezt erősítette meg Huth is, aki szerint:
A baloldal úgy érezte, … hogy az orosz propaganda rendszerszintű terjesztése ellen kell fellépni, a jobboldal úgy érezte, hogy például Magyarország háborús szerepvállalásáról terjesztett baloldali álhírek miatt kell fellépni.
Interjúink tehát megerősítik azt a más kutatók által is feltárt jelenséget, hogy az álhír politikai címkévé, a „másik oldal” diszkreditálásának eszközévé vált (Bódi et al. 2022).
4.5. Az álhírek politikai hatása
Amikor arra kértük az újságírókat, értékeljék az álhírek politikai életre gyakorolt hatását, számos figyelemre méltó megfigyelést tettek:
Nagyon durván torzítja … a világról alkotott képünket. … Tehát az álhírek alapján felépül egy olyan világkép, ami köszönőviszonyban sincs a valósággal, viszont mégis annak alapján döntenek az emberek a politikában és a saját életstratégiájukban (Hargitai).
Irányított, tendenciózus, propagandisztikus tömegtájékoztatással meg lehet az embereket, az emberek politikai álláspontját változtatni (Bodoky).
Egy véleménybuborékban élnek az emberek, és a vélemény és a tények ilyenkor összemosódnak (Dezső).
Az igazi szerepe az, hogy megerősítsük a hitükben az embereket. Ezzel híveket nyerni? Én nem tudom. Szerintem annyira kialakultak ezek a tömbök, hogy jelentősége már nincsen. Csak egyszerűen megerősíti annak a tábornak a hitét (Tóth-Szenesi).
Kell foglalkozni a politikának egy olyan dologgal, ami nem létezik, vagy nem igaz, vagy részben igaz. … Ez nyilván lefoglalja egy időre a nyilvánosságot, holott lehet, hogy fontosabb dolgokkal kellene foglalkozni (Fülöp).
E véleményeket talán jól summázza Tóth-Szenesi álláspontja, aki azt mondta, „párhuzamos társadalmak” alakultak ki, „mindegyik tábor saját magának ír, saját magát erősíti”.
Vörös T. szerint „ez semmi másról nem szól, mint hogy a magyar választópolgárokat megzavarja, hogy ne tudjanak eligazodni a társadalom kérdéseiben”. Lukács még messzebb ment: „A fék nyúz a káosz érdekében lett népszerű. Mert akkor lehet a zavarosban halászni” – mondta, arra utalva, hogy a dezinformáció célja nem csupán a befogadók félrevezetése lehet, hanem az olyan információs túlterheltség megteremtése is, amelyben képtelenség megkülönböztetni az igazságot a hazugságtól.
4.6. Az álhírekkel kapcsolatos stratégiák
Többen megjegyezték, hogy az álhírek terjesztése aláássa a médiába vetett bizalmat: ha egy szerkesztőséget két-három ízben azon kapnak, hogy álhíreket terjeszt, többé nem hisznek neki.
Ugyanakkor felhívták a figyelmet arra, hogy kockázatot jelenthetnek azok a médiumok is, amelyeknek éppen az álhírek elleni küzdelem a céljuk. Huth szerint:
Ezt a legnagyobb szemfényvesztésnek tartom, egy irtózatosan sötét jövőt felfestő, gátlástalan törekvésnek. Ugyanis nyilvánvaló, hogy ideológiai és politikai célokat követő nemzetközi hálózatnak a lekötelezettjei ezek a tényellenőrök. … Nálunk szokás Soros-hálózatnak hívni, de hát mindenki tudja, hogy ez az amerikai deep state, a demokrata párti külpolitikai hálózattal mélyen összefonódott politikai hálózat, aminek a működése egyébként mélyen elítélendő, tehát gyakorlatilag egy hatalmas veszélyt jelent a nemzetek szuverenitására azáltal, hogy külföldről próbálják meg az ottani belpolitikát formálni.
Ezzel szemben Bodoky így vélekedett:
Az ilyen állami propagandával, sok médián keresztül, államilag felépített, hosszútávú stratégiával, agymosásszerű befolyásolással szemben nem tudom, hogy mit lehet tenni. Hát nyilván azt lehet, hogy megpróbálni ugyanannyi vagy ugyanolyan … minőségű hírt előállítani egy másik szemlélettel, de ezt Magyarországon nagyon ügyesen gátolják, hogy a kormányfüggetlen vagy kritikus sajtó az úgy működgethet, de az elérését úgy megnyirbáltak, hogy valódi tömeghatást ne nagyon tudjon elérni. … A tankönyvi féknyúz-példa ellen jó a tényellenőrző oldal, [de] az állami szintű agymosó propagandával szemben nem elég a tényellenőrző oldal.
Bár interjúalanyaink szerint a tényellenőrző médiumok nem érik el azokat, akik a médiát inkább megerősítésre, mint tájékozódásra használják, így például hisznek az összeesküvés-elméletekben, azt többen megjegyezték, hogy az újságírói munkának fontos része a dezinformációk elleni küzdelem. Ennek számos eszköze lehet: a valódi tények feltárására szakosodott újságírás, a közönség álhírekkel kapcsolatos tudatosságának felébresztése, valamint a fiatalabb nemzedékek oktatása annak érdekében, hogy kritikusan olvassák a híreket, tudatosan válasszák meg hírforrásaikat, és felismerjék saját félelmeiket és előítéleteiket.
Serdült úgy érvelt, hogy maguk az újságírók tehetnek a legtöbbet az álhírek ellen. Mindenekelőtt több forrásra kell támaszkodniuk, hogy a híreiket megerősítsék, és háromszor kell minden információt ellenőrizniük, mielőtt közzé tennék. Megjegyezte, hogy a szerkesztősége által közölt írásokat megjelenés előtt mindig két vagy három ember ellenőrzi. Az „önellenőrző folyamat” fontossága mellett azt is megjegyezte, hogy a profi médiumoknak „egyszerűen nincs akkora kapacitásuk, hogy azt a mennyiségű álhírt, ami megjelenik mondjuk a közöségi médiában vagy bármilyen felületen, ellenőrizni tudják”. Hangsúlyozta azt is, hogy szakértői forrásokra és kemény adatokra kell támaszkodni.
Ugyanakkor több válaszadónk is megjegyezte, hogy a magyar újságíróknak csupán korlátozott eszköztár áll rendelkezésükre az álhírek elleni küzdelemben, különösen azért, mert a kormánytól független médiumoknak nincsenek megfelelő anyagi forrásaik az információk ellenőrzésére. Amikor arról faggattuk őket, mit lehet tenni az álhírek ellen, a legpesszimistább nézetet Tóth-Szenesi képviselte, aki egyenesen így fogalmazott: „Nincsenek illúzióim. Semmit.” E pesszimista nézőpontot képviselte Stumpf is, aki így válaszolt a kérdésre, hogy miként lehet felvenni a harcot az álhírekkel:
Törvényekkel. Ezt máshogy nem lehet megoldani. Nem lehet, hogy majd edukálod, ez olyan, mint a zöld ügyekben. Majd edukálod, és akkor alulról, majd ezer év múlva… Nem, addigra megdöglünk. Konkrétan nincsen ezer évünk, hogy átedukáld. Törvényt kell hozni, be kell tiltani.
Vörös T. ugyancsak azt mondta, hogy maguk az újságírók keveset tehetnek, ezért a jogalkotó beavatkozására lenne szükség:
Egy normális, tisztességes sajtótörvény sokat tudna segíteni, mert az olyan kereteket tudna szabni a magyar sajtónak, ahol valóban normálisan működne. Például az információszerzés [terén].
Deme szintén szkeptikus volt, de más okokból. Ő így fogalmazott:
Nekem ez [ti. a hírellenőrző oldalak működése] gyanús. Már megint valaki azt hiszi, hogy monopóliuma van az igazságra, hogy azt birtokoljuk. Az, hogy mik a tények, teljes mértékben változik az ember hitétől vagy annak hiányától, társadalmi helyzetétől, anyagi helyzetétől, ideológiai beállítottságtól, nevelésétől, erkölcsétől, a vallásától [függően]. … És hát minden második mondatban megfordult az, hogy fék nyúz. És ez olyan veszélyes, mert ebben a kontextusban, ezzel azt állítjuk, hogy nincs erkölcsi közös pontunk. Nincsen kulturális, civilizációs közös pontunk, amin találkozhatunk. Azért, mert a te nézeted az egy fék nyúz, szándékos félretájékoztatás. Tehát, ha nincs közös pont, ha nincs metszéspont erkölcsileg, sem társadalmi törekvésekben, akkor nincs dialógus. Tehát ez a féknyúz-fogalom a dialógus koporsójában az utolsó szög.
Ő tehát arra hívja fel a figyelmet, hogy nemcsak az álhírek terjesztése, hanem a tények ellenőrzése is hozzájárulhat a politikai polarizáció növekedéséhez, végső soron pedig a demokratikus kohézió megszűnéséhez.
5. Összegzés és következtetések
Elitinterjúinkból nyert eredményeink fontos korlátja, hogy mintánkban csupán egy olyan újságíró szerepel, aki ma is a kormányt támogató szerkesztőségben dolgozik. Igaz, a baloldali-liberális (nyolc fő) és a jobboldali-konzervatív (négy fő) eszméket valló újságírók aránya valamivel kiegyensúlyozottabb volt. Eredményeink így elsősorban a második, a kormányzattól független magyar médiarendszerre vonatkoznak, ugyanakkor megvilágítják a kétféle újságírói kultúrát elválasztó törésvonalakat is. Egyik tanulságuk éppen az, hogy e törésvonalak nem a jobboldali-konzervatív és a baloldali-liberális médiumokat választják el egymástól: míg az állami médiarendszert a jobboldali-konzervatív szellemiségű médiumok alkotják, a piaci médiarendszerben jobboldali-konzervatív és baloldali-liberális médiumok egyaránt vannak. Ez önmagában is megkérdőjelezi a kormány által képviselt „médiaegyensúly” filozófiáját.
A két médiarendszer, a két újságírószakmai kultúra egymás mellett élését jelzi, hogy amikor a jó és a rossz újságírás mibenlétéről faggattuk válaszadóinkat, a piaci médiarendszer szereplői közül többen a másik táborral azonosított gyakorlatot nevezték rossz újságírásnak, vagy egyenesen azt mondták, amit a másik tábor tesz, már nem is újságírás. Az álhírek kérdésének megítélése ugyancsak az újságíró-társadalmat kettéosztó törésvonalakról tanúskodik: mind a kormányt támogató, mind a kormányt bíráló újságírók a másik felet vádolják dezinformációk terjesztésével. Azt ugyanakkor sokan megjegyezték, hogy az álhírek gyakorisága ma a média egészébe vetett bizalmat ássa alá.
Amikor kifejezetten az álhírek definíciójáról és sajátosságairól faggattuk őket, válaszadóink átgondolt válaszai azt mutatták, hogy a kérdés fontos helyet foglal el az újságírói diskurzusokban. Az álhíreket szinte valamennyien a politikai álhírekkel azonosították, ignorálva a bulvárműfajokat és az egyéb témákat. Számos olyan visszatérő elemet soroltak fel, amely lehetővé teszi az álhírek beazonosítását; ezek közé tartozik a gyanús forrás, egyes források tendenciózus jellege, a hír közlése mögött felsejlő politikai motiváció, az impresszum, a szerző és a linkek hiánya, valamint az összeesküvés-elméletek gyakori megjelenése.
A megkérdezettek ugyanakkor azt is jelezték, hogy az álhírek és az igaz hírek nem minden esetben határolhatók el egymástól világosan. Válaszaikból az körvonalazódik, hogy egy hír attól hamis, ha a központi információja téves, míg a perifériás információinak nem feltétlenül kell igaznak lenniük. Az újságírók tapasztalatainak fényében tehát az álhír fogalmát úgy definiálhatjuk újra, mint olyan hírt, amelynek központi információja hamis.
Válaszadóink egyetértettek abban, hogy az álhírek a demokratikus folyamatokat fenyegetik, és nagymértékben megnehezítik a választók politikai döntéseit. Hozzáfűzték, hogy Magyarországon az álhírek jelensége a szélsőséges politikai polarizációból fakad, ugyanakkor tovább erősíti a „párhuzamos társadalmak” kialakulását.
Számos olyan stratégiát említettek, amely csökkentheti az álhírek hatását: ilyen a közönség médiatudatosságának növelése, a fiatalabb nemzedékek oktatása, valamint az igazi tényfeltáró újságírás (szemben a pusztán hivatalos forrásokra támaszkodó tudósításokkal). Megemlítették a gyakori önellenőrzés és az információk kollégák általi ellenőrzésének fontosságát is. Ezzel együtt a konszenzusos vélemény az, hogy az álhírek gyakorisága miatt a leleplezésükre használt stratégiák csupán korlátozott eredményt érhetnek el. Egyik válaszadónk arra is felhívta a figyelmet, hogy a tények ellenőrzése tovább növelheti a társadalom polarizáltságát.
Milyen további kutatásokat lehet érdemes folytatni? Interjúink fontos tanulsága az is, amiről a megkérdezett újságírók nem beszéltek. Bár többen összefüggést találtak az álhírek gyakorisága és a médiába vetett bizalom alacsony szintje között, az álhírek elleni küzdelem lehetséges stratégiái között nem említették meg azokat az önszabályozási eljárásokat – etikai kódexeket, panaszmechanizmusokat, etikai bizottságokat és sajtóombudsmanokat –, amelyek átláthatóbbá tehetik a hírgyártás folyamatát, növelhetik a közölt információk hitelességét, és így alkalmasak lehetnek a közönség megrendült bizalmának visszanyerésére. A további kutatások során tehát érdemes lehet az önszabályozás, a médiába vetett bizalom és az álhírek közötti összefüggéseket vizsgálni.
1. Kutatásunkat a Hungarian Digital Media Observatory című projekt részeként végeztük, amelyet az Európai Bizottság finanszírozott és az Agence France-Presse koordinált, és amelyben magyar részről a Magyar Jeti Zrt. és a Media Universalis Alapítvány vet részt (2020–2022).
2. A médiarendszer tágabb értelmű felfogása szerint a rendszerek „nem homogének … egy médiarendszer jellemzően számos különböző intézményből áll, olyan különböző szektorokból, amelyek gyakran különböző logikák mentén működnek, de … interakcióba lépnek egymással” (Hallin 2020: 5777–5778). A tágabb értelmű megközelítés tehát nem az egységes kultúra, hanem pusztán az aktorok közötti interakciók megléte alapján definiálja a médiarendszert.
Irodalom
Aczél Petra (2017): Az álhír. Kommentár a jelenség értelmezéséhez. Századvég, 84. sz. 5–25. o.
Bajomi-Lázár Péter (2020): A patrónusi-kliensi médiarendszer. Magyarország 2010–2018. Budapest: Napvilág Kiadó.
Bátorfy Attila (2019): Egy autoriter médiarendszer felé tartó ország: Magyarország. Médiakutató, 23. évf. 3–4. sz. 49–58. o.
Bátorfy, Attila & Ágnes Urbán (2019): State advertising as an instrument of transformation of the media market in Hungary. East European Politics, vol. 36, no. 1, pp. 44–65.
Berg, Kati Tusinski (2022): The influence of fake news. Rebuilding public trust in journalism. In: Lada T. Price, Karen Sanders & Wendy N. Wyatt (eds.): The Routledge Companion to Journalism Ethics, pp. 380–389. London: Routledge.
Bódi Jenő, Polyák Gábor & Urbán Ágnes (2022): Az álhír fogalmának átalakulása a közszolgálati híradóban. Médiakutató, 23. évf. 1. sz. 7–26. o.
Bradshaw, Samantha & Phillip N. Howard (2019): The Global Disinformation Order: 2019 Global Inventory of Organised Social Media Manipulation, https://demtech.oii.ox.ac.uk/wp-content/uploads/sites/93/2019/09/CyberTroop-Report19.pdf-.
Czopf Áron (2018): „Ha kell, késlekedés nélkül lövünk.” Interjú G. Fodor Gáborral. Mandíner, április 13., https://mandiner.hu/cikk/20180413_gfg_ha_kell_akkor_keslekedes_nelkul_lovunk.
ENSZ jelentéstevő (2021): Magyarország: Az ENSZ-szakértő szerint komoly kockázatot jelent az emberi jogokra nézve, hogy a kormány korlátozza a médiaszabadságot. https://www.ohchr.org/sites/default/files/2021-11/2021-11-22-Press-Hungarian.pdf.
Erdélyi Katalin (2022): Közel 400 pert vesztett 5 év alatt a Fidesz-barát média, ebből 103-at az Origó bukott, Átlátszó, február 23., https://atlatszo.hu/kozugy/2022/02/23/kozel-400-pert-vesztett-5-ev-alatt-a-fidesz-barat-media-ebbol-103-at-az-origo-bukott/.
Faragó, Laura, Anna Kende & Péter Krekó (2019): “We Only Believe in News That We Doctored Ourselves.” The Connection Between Partisanship and Political Fake News. Social Psychology, vol. 51, no. 2, pp. 1–14.
Freedom House (2022): Hungary, https://freedomhouse.org/country/hungary/freedom-world/2022.
Hallin, Daniel C. (2020): Comparative Research, System Change, and the Complexity of Media Systems. International Journal of Communication, vol. 14, pp. 5775–5786.
Szíjjártó Péter (2021): A kormány elutasítja Magyarország demokratikus jellegének megkérdőjelezését, november 2., https://kormany.hu/hirek/szijjarto-peter-a-kormany-elutasitja-magyarorszag-demokratikus-jellegenek-megkerdojelezeset.
Lakmusz (2022): Orosz propaganda a magyar állam támogatásával: dezinformáció az orosz-ukrán háború és a választások idején, Lakmusz, május 16., https://www.lakmusz.hu/orosz-propaganda-a-magyar-allam-tamogatasaval-hazai-dezinformacio-az-orosz-ukran-haboru-es-a-valasztasok-idejen/.
Nagy Gergely Miklós (2015): „A rendszer igazságait védem.” Interjú G. Fodor Gáborral. Magyar Narancs, március 8., https://magyarnarancs.hu/belpol/a-rendszer-igazsagait-vedem-93802.
Orbán Viktor (2020): Interjú a Welt am Sonntag című németországi újságnak, december 10., https://kormany.hu/beszedek-interjuk/miniszterelnok/orban-viktor-interjuja-a-welt-am-sonntag-cimu-nemetorszagi-ujsagnak.
Papp Attila (2022): A kormánypárti szavazók mindössze 3 százaléka gondolja felelősnek Oroszországot az ukrajnai háborúért. 24, augusztus 22., https://24.hu/belfold/2022/08/22/idea-intezet-felmeres-orosz-ukran-haboru-mi-hazank-ellenzek/?fbclid=IwAR0gPHCZGyyXEGO-t9wGi4s00No_NVEbFU3V-St75W-vM8IDu5eggjn4emM.
Patkós, Veronika (2016): Measuring country-level partisanship with ESS data – a new approach, https://www.europeansocialsurvey.org/docs/about/conference/PATKOS_Measuring-country-level-partisanship.pdf.
Policy Solutions (2022): Széttartó világok. Polarizáció a magyar társadalomban a 2022-es választások után, https://policysolutions.hu/userfiles/Policy_Solutions_Szettarto_vilagok_Polarizacio_Magyarorszagon.pdf.
Political Capital (2022): Mit gondolnak a magyarok az ukrajnai megyék elcsatolásáról? http://www. politicalcapital.hu/hireink.php?article_read=1&article_id=3113.
Rantanen, Terhi (2013): A critique of the systems approaches in comparative media research: A Central and Eastern European perspective. Global Media and Communication, vol. 9, no. 3, pp. 257–277.
Reporters Without Borders (2021): Hungary, https://rsf.org/en/country/hungary?fbclid=IwAR1iQnZ2EV1eT18LPc41EiBx71KKaKBlKF3VX0Qly6XX_VyRXlmbISYyvmw.
Reuters Institute (2022): Digital News Report 2022, https://reutersinstitute.politics.ox.ac.uk/sites/default/files/2022-06/Digital_News-Report_2022.pdf.
Seymour-Ure, Colin (1974): The Political Impact of Mass Media. Beverly Hills, CA: Sage.
Sükösd Miklós (2022): Orbán áldozatai. A félelemkeltés és az ellenségképzés szónoklatai a populista propagandaállamban Magyarországon. Médiakutató, 23. évf. 3–4. sz. 59–78. o.
Urbán, Ágnes, Gábor Polyák & Zsófia Szász (2017): Hungary: Media Transformation Derailed. In: Péter Bajomi-Lázár (ed.): Media in Third-Wave Democracies. Southern and Central/Eastern Europe in a Comparative Perspective, pp. 136–163. Budapest & Paris: L’Harmattan.
Veszelszki Ágnes (2017): Az álhírek extra- és intralingvális jellemzői. Századvég, 84. sz. 51–82. o.
Vicsek Ferenc (2022): Mennyire sérül Magyarországon a független tájékoztatás alapjoga? Élet és Irodalom, december 9., https://www.es.hu/cikk/2022-12-09/vicsek-ferenc/mennyire-serul-magyarorszagon-a-fuggetlen-tajekozodas-alapjoga.html.
Függelék: A válaszadók
Bodoky Tamás az Átlátszó című díjnyertes oknyomozó oldal főszerkesztője. 1996 óta dolgozik újságíróként. Az interjú 2022. május 25-én készült.
Deme Dániel a Hungary Today/Ungarn Heute konzervatív hírportálok főszerkesztője. Az interjú 2022. augusztus 15-én készült.
Dezső András díjnyertes oknyomozó újságíró. Dolgozott az Index hírportálnál, jelenleg a HVG újságírója. Számos oknyomozó könyvet publikált a kábítószerről, a szervezett bűnözésről és a titkosszolgálatokról. Az interjú 2022. június 7-én készült.
Dési János újságíróként, rovatvezetőként és szerkesztőként dolgozott a Népszava című lapnál, valamint riporterként és műsorvezetőként a Nap TV-nél és az ATV-nél. Az utóbbi években a Klubrádió szerkesztőjeként és műsorvezetőjeként tevékenykedett. Az interjú 2022. január 13-án készült.
Fülöp Zsófia díjnyertes újságíró, pályája kezdete óta a Magyar Narancsnál dolgozik. Az interjú 2022. július 13-án készült.
Hargitai Miklós környezetvédelemre szakosodott díjnyertes újságíró. Újságíróként és szerkesztőként dolgozott a Népszabadság és a Népszava című napilapoknál. 2017 és 2021 között a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnökeként tevékenykedett. Rendszeresen publikál véleménycikkeket különböző lapokban, egyebek között a Mozgó Világban. Az interjú 2022. január 3-án készült.
Huth Gergely hosszú időn keresztül dolgozott különböző orgánumoknak. Jelenleg a Pesti Srácok című kormánypárti hírportál főszerkesztője, valamint a PestiTV online videósműsor programigazgatója. Az interjú 2022. május 4-én készült.
Lukács Csaba díjnyertes újságíró, a Magyar Hang ügyvezető igazgatója. Újságíróként 30 éve dolgozik különböző lapoknál, egyebek között az Esti Hírlapnál és a Magyar Nemzetnél. 24 éve a Magyar Baptista Szeretetszolgálat aktivistája. Az interjú 2022. május 27-én készült.
Serdült Viktória díjnyertes újságíró. A Magyar Hírlapnál külügyi tudósítóként és szerkesztőként, a Blikk Online-nál főszerkesztőként dolgozott. Jelenleg a HVG hírportál újságírója. Az interjú 2022. július 8-án készült.
Stumpf András díjnyertes újságíró és rovatvezető, a Heti Válasz (később Válasz Online) című hetilap munkatársa. Az interjú 2022. március 24-én készült.
Tóth-Szenesi Attila történész és díjnyertes újságíró. Az Index főszerkesztőjeként tevékenykedett 2017 és 2019 között, jelenleg a Telexnek dolgozik. Az interjú 2022. április 7-én készült.
Vörös T. Károly díjnyertes újságíró. Évtizedekig dolgozott a Népszabadság újságírójaként, majd főszerkesztőjeként. Nyugdíjazása után az ELTE BTK Média és Kommunikáció Tanszékének oktatójaként is dolgozott. Az interjú 2022. január 26-án készült.
A szerzők
Bajomi-Lázár Péter a Médiakutató című folyóirat szerkesztője. Legutóbbi könyve: A patrónusi-kliensi médiarendszer. Magyarország 2010–2018 (2020).
Horváth Kata az ELTE Média és Kommunikáció Tanszékének mesterszakos hallgatója. Az Országos Tudományos Diákköri Konferencián 2021-ben első díjat kapott a médiatudományi szekcióban. Az Indexnél és az Átlátszó Oktatásnál volt újságíró-gyakornok. 2022 októberében csatlakozott a Newsreel – New Skills for the Next Generation of Journalists című kutatáshoz az ISCTE-IUL Egyetemen Lisszabonban.
Two media systems in Hungary
In the mirror of journalists’ discourses on fake news
Hungary evinces one of the highest levels of political polarisation in Europe. The media are also divided: two separate media systems have emerged. The media outlets loyal to the government and those critical of it follow different logics and pursue different professional standards, but they mutually accuse each other of disseminating fake news. The voters are often unable to decide which of the competing media narratives is more accurate; the level of public trust vested in the media is one of the lowest in Europe. Hence the case of Hungary shows like a magnifying glass the professional issues associated with the destabilisation of political information. This research paper explores how leading journalists in Hungary see the issue of disinformation and what strategies they have developed to fight it. Our in-depth interviews show that our respondents have some elaborate strategies to fight disinformation, but are rather sceptical about the political impact of their efforts. Our sample is largely dominated by journalists representing critical newsrooms and hence our findings are mainly valid for the second media system that is largely independent from the government. At the same time, our findings also highlight the cleavages dividing Hungarian journalists.
Key words: fake news, elite interviews, Hungarian media system, polarisation, propaganda
