Mi tesz valakit hajlamosabbá arra, hogy elhiggye az álhíreket? Van-e erre a kérdésre tudományosan elfogadott válasz?
Alapvetően arról szól mostanában a tudományos diskurzus, hogy a vágyteljesítő gondolkodás, azaz a világnézet hatása, vagy inkább a kritikus gondolkodás hiánya számíthat-e az álhírek iránti fogékonyságban. Ezeket vizsgáltuk a saját kutatásunkban is.
A vágyteljesítő gondolkodás azt jelenti, hogy ha valami megegyezik a világnézetünkkel, alátámasztja azt, akkor az önigazolás motivációja miatt sokkal hitelesebbnek fogjuk tartani. Ezt úgy mértük, hogy a kutatásunk résztvevőit megkérdeztük, ha most vasárnap lenne a választás, akkor inkább a kormánypártra vagy az ellenzékre szavaznának. Magyarországon ez számít igazán a polarizáció szempontjából. Készítettünk a kutatáshoz egy válogatást politikai és nem politikai, a politikai kategórián belül pedig kormánypárti és nem kormánypárti ál- és igaz hírekből. Feltételeztük, hogy ha vágyteljesítő, azaz a világnézetével megegyező híreket lát, mindkét oldal könnyebben bedőlhet az álhíreknek, és azt is, hogy egy kormánypárti személy inkább hisz el kormánypárti álhíreket, egy ellenzéki pedig inkább nem kormánypárti álhíreket. Ezeket a feltevéseinket igazolta is a kutatás.
Faragó Laura / Fotó: Németh Dániel, 444
És hogyha valaki “okosabb” (vagy pontosabban, ahogy a kutatás fogalmaz: jobb az analitikus gondolkodásban), az felül tudja írni a vágyteljesítő gondolkodást? Hiába illik bele valami az én világképembe, okosabb vagyok annál, minthogy kritika nélkül elhiggyem.
A mi kutatásunk egy amerikai kutatás megismétlése volt, ami pont ezt a két tényezőt vetette össze: hogy vajon a pártpreferencia (és ezáltal a vágyteljesítés) érvényesül-e igazán, amikor hírekkel találkozunk, vagy képes ezt felülírni az analitikus gondolkodás. Ők azt találták, hogy igen, képes. A Clinton-szavazók, azaz a demokraták jóval kevésbé dőltek be az álhíreknek, kevésbé voltak sérülékenyek, mint a republikánusok, a Trump-szavazók, de az analitikus gondolkodás mindkét oldalon jobb eredményekhez vezetett, amikor meg kellett ítélni, hogy egy hír igaz vagy hamis.
A saját, magyar mintánkon mi is megkaptuk ezt a különbséget, azaz a kormánypártiak gyengébb teljesítményét az álhírek kiszűrésében. Az aszimmetria ráadásul még vadabb volt, a kormánypárti szavazók ugyanis gyakran az álhíreket találták hitelesnek, az igaz híreket pedig hiteltelennek. Ez azért elég ijesztő eredmény.
A legfontosabb különbség az amerikai mintához képest mégis az, hogy a mi mintánkon a vágyteljesítő gondolkodás sérülékenyebbé tette a kutatás résztvevőit az álhírekkel szemben, mint az amerikai mintán. Persze itt is érvényesült az analitikus gondolkodás hatása. Akik jobbak voltak ebben, nálunk is jobban ismerték fel az álhíreket, de jóval kevésbé érvényesült ez a hatás a kormánypárti szavazók esetében.
És erre az imént említett “ijesztő” eredményre, hogy sokan kvázi fordított valóságban élnek, és az álhírekre mondják, hogy igaz, az igaz hírekre pedig, hogy álhír - erre ad valamilyen magyarázatot a kutatás? Vizsgálták ezt a kérdést már korábban?
Nagyon jó lett volna, ha össze tudjuk hasonlítani korábbi eredményekkel, de mi voltunk az elsők, akik ezt Magyarországon vizsgálták. Nem tudunk egyértelmű okokat mondani, hiszen nem ezeket kutattuk. De gyanítjuk annak a hatását, hogy a mainstream média egy részéből szisztematikusan áramlik a politikai propaganda. Ez elég erősen tudja torzítani az észlelést. Aki folyamatosan ezt figyeli, lehet, hogy sokkal kevésbé ismeri fel az álhír tartalmakat. A másik lehetséges magyarázat a kritikus gondolkodás csökkenése lehet a magyar társadalomban.
A másik kutatás, amiben részt vettél, egy beavatkozási módot (intervenciót) teszelt, ami segíthet az embereknek ellenállóbbá válni az álhírekkel szemben. Kitérünk majd erre a konkrét kísérletre is, de elsőként beszélnél róla, milyen módszerek hatékonyságát vizsgálták már kutatók, és milyen eredményekkel?
Az egyik ilyen irányzat a nudge, vagy bökés. Ez már ismerős módszer a viselkedésváltoztatás területén. Mondok egy példát. Bizonyítottan el lehet érni, hogy egy menza vendégei egészségesebben étkezzenek, ha a zsírosabb, egészségtelenebb ételeket a menü aljára, az egészségesebb fogásokat pedig a menü elejére helyezik. Ez is egy nudge típusú beavatkozás, ami arra épít, hogy az emberek általában fentről lefelé olvassák a menüt, és nem feltétlenül olvassák végig, hanem már hamarabb választanak. Ha az egészséges ételek vannak elől, akkor nagyobb eséllyel fognak azokból választani. Így anélkül tudtuk megváltoztatni a viselkedésüket, hogy egyáltalán belegondoltak volna, hogy megpróbáltuk.
Az online térben a nudge a következőképpen működik: a hírekre kattintva először megnyílik egy felugró ablak, ami megkérdezi tőlem, hogy mennyire tartom hitelesnek az adott hírt. A célja, hogy megállítson az olvasásban, gondolkodásra ösztönözzön, kizökkentsen abból a robotpilóta üzemmódból, amiben általában pörgetjük a tartalmat a hírfolyamunkban.
Kutatások azt találták, hogy egy efféle nudge hatására jelentősen csökkent az álhírek megosztásának gyakorisága. A beavatkozás előnye, hogy olcsón megvalósítható és könnyen, sok emberhez eljuttatható. Hátránya, hogy a viselkedésváltozás, amit okoz, nem tudatos, ezért nem marad velünk hosszútávon, csak addig működik, amíg a nudge jelen van.
Vannak még a klasszikusabb, kompetenciaépítő beavatkozások, például a digitális írástudás fejlesztése. Erre nagyon alkalmasak különféle játékok, magyar nyelven ilyen például az Álhírvadász, de én ebbe a műfajba sorolom a Lakmuszt is. A cikkeitekben ugyanis az álhírek cáfolatain túl elmagyarázzátok, hogyan lehet ezeket a tartalmakat önállóan ellenőrizni, hogyan lehet a videók, képek manipulálását leleplezni. Ezek hatásosabbak hosszabb távon is.
De szerintem a legjobb a harmadik irány, az úgynevezett “beoltás-elmélet”. Úgy működik, mint egyfajta védőoltás. Ha az embernek megmondják, hogy valaki egy adott kérdésben majd meg akarja győzni, elkezd ellenérveket gyártani. Amikor ténylegesen jön a meggyőzési kísérlet, sokkal ellenállóbb lesz vele szemben. Még a hatvanas években kezdte ezt a megközelítést vizsgálni egy amerikai szociálpszichológus, William J. McGuire. A kísérletében hatodikos gyerekek szóltak róla, hogy jönnek majd nyolcadikosok, akik a dohányzásra akarják majd rábeszélni őket. Közösen kidolgozott válaszokkal kellett visszaverniük ezt a meggyőzési kísérletet. Utánkövetéses vizsgálattal kiderült, hogy sokkal kisebb eséllyel szoktak rá később a cigire, mint azok, akik csak passzívan megnéztek egy oktatófilmet a dohányzás ártalmasságáról.
Ugyanez az online térbe átültetve a Bad News Game nevű játék, ahol a játékosnak kell álhíreket készíteni hat különböző stratégia (például polarizáció, érzelmekkel teli kommunikáció, összeesküvés-elméletek használata) segítségével úgy, hogy közben hitelesnek látsszanak, ne veszítsenek, hanem szerezzenek új követőket. Aki egy ilyen játékot végigjátszott, az még később is jóval hatékonyabban ismerte fel az álhíreket.
Ezekhez képest mi az, amivel ti próbálkoztatok, és milyen eredményekre jutottatok vele?
Ez egy negyedik változat, az úgynevezett proszociális, vagy bölcs (wise) intervenciók családja. Az eddigi irányzatok inkább a gondolkodásra hatottak: hogyan tudod felismerni az álhíreket, mi az az eszköztár, amit kaphatsz, hogy felvértezd magad velük szemben. A mi intervenciónk viszont értelmet ad az elérni kívánt viselkedésnek, az álhírek felismerésének.
Fotó: Németh Dániel, 444A kutatásban részt vevő fiatal egyetemisták azt a feladatot kapták, hogy egy saját maguk által megfogalmazott levélben próbáljanak segíteni idősebb családtagjaiknak abban, hogy hatékonyabban felismerjék az álhíreket. A kutatás célja azonban valójában az volt, hogy a levél megírása által ők ügyesedjenek ezen a területen.
A feladattal kvázi szakértői szerepkörbe helyeztük őket, így sokkal könnyebben elnyerhető az elköteleződésük, ami kifejezetten fontos a beavatkozás hatékonysága szempontjából. Ugyanilyen motiváló tényezőként képzeltük el, hogy ezt a levelet a nagyszülőknek, idősebb közeli családtagoknak írják a résztvevők. Történelmi okokból a család ugyanis kifejezetten fontos érték, a biztonság mellett a legfontosabb a magyar társadalomban, a feltételezésünk az volt, hogy motiváltabbá tesz a feladat végrehajtásában, ha egy idősebb közeli hozzátartozónak segítünk vele.
A levél megírásához szükséges ismeretanyagot nem tananyagszerűen adtuk át a résztvevőknek. Az álhírek felismeréséhez szükséges védekezési stratégiákat egy-egy kortársuk által írt levélbe csomagolva, élményszerűen megfogalmazva kapták meg. Az így megismert stratégiákat a saját szavaikkal kellett elmagyarázniuk a nagyihoz címzett levélben.
Ez az egész levélírós feladat a “saying is believing” elméletre épít. Ha tanácsot adok valamiben, de aztán én magam nem azt csinálom, azaz bort iszom, vizet prédikálok, akkor kognitív disszonanciát élek át. Hogy ezt a feszültséget legyőzzem, igyekszem hozzáigazítani a viselkedésemet az adott tanácshoz. Jobban oda fogok figyelni magam is arra, hogy mit osztok meg az online térben.
A beavatkozás működött: akik részt vettek a kísérleti csoportban, ők a feladat elvégzése utáni tesztek alapján mind rövid, mind pedig hosszabb távon jobban felismerték az álhíreket a kontrollcsoporthoz képest.
Amikor azt találjátok, hogy valami működik, elkezdtek gondolkozni azon, hogyan lehetne ezt a gyakorlatba átültetni?
Természetesen szeretnénk ezeket a megoldásokat szélesebb körhöz eljuttatni. De a mi intervenciónknak ugyanaz a hátránya, mint a digitális tudás meg a beoltáselmélet intervencióknak - pont azokhoz nem jut el, akik a legsérülékenyebbek. Motiváltság is kell ahhoz, hogy valaki szánjon időt a részvételre egy ilyen félórás programban. Ennek hiányában a beavatkozás sem fog működni.
Azért kérdezem, mert ennek első hallásra sok olyan eleme van, ami akár iskolai környezetben is hasznosítható. Vagy egész könnyen bevihetők az iskolába az interjú egy korábbi pontján említett játékok is. Van bármiféle átjárás vagy kommunikáció a tudományos szcéna és a döntéshozók között, akiknek ráhatása lehet arra, hogy az iskolai kurrikulumban mi jelenik meg?
Pont nemrégiben beszélgettem egy vidéki iskola igazgatójával, és mondta nekem, hogy nagyon jól felkészít az életre ez az iskolarendszer - a 19. századira. Folyamatos magolás, semmi kritikai gondolkodás. Hiába van adott esetben a tanárokban kezdeményező készség, az érettségire kell felkészíteni a gyerekeket, ettől nem lehet nagyon eltérni. Egy-egy órára persze be lehet vinni ezeket, de azért a domináns alapvetően a frontális oktatás, ami szerintem nem nagyon kedvez az elköteleződésnek. Pedig nagyon jó lenne ebből szélesebb társadalmi programot szervezni, hisz úgy néz ki, hogy tényleg motivált embereknél hatásos lehet a beavatkozás.
Korábban említetted, hogy szerinted a Lakmusz vagy a világon működő sok száz másik tényellenőrző szerkesztőség munkája is egyfajta beavatkozás, intervenció az álhírekkel szembeni ellenállóképesség növeléséért. Mennyire tartod hatásosnak?
Társadalmi szinten nagyon jó kezdeményezések ezek, de kicsit félek, hogy ez sem jut el azokhoz, akikhez kellene. Ha pedig el is jut, akkor is nagyon gyakran a vágyteljesítő gondolkodás csapdájába esik. A világnézetemmel megegyező hírt úgy észlelem, mintha hiteles újságíró írta volna, viszont ami ellentmond a világnézetemnek, azt egyrészt nem is fogom igaznak találni, másrészt politikai propagandának címkézem. Nekünk reprezentatív magyar mintán is sikerült kimutatni, hogy nagyon gyakran ez történik.
És mit gondolsz ennek fényében arról, hogy a nagy közösségi platformok közül a Facebook független tényellenőrzők értékelése alapján jelöli meg és korlátozza a platformon megjelenő álhíreket?
Ez is egy intervenció valójában, én jó dolognak tartom, és vallom, hogy a Facebooknak és a többi platformnak felelősségük van abban, hogy milyen tartalmak jelennek meg a felületükön. Nyilván nem lehet mindent szűrni, ahhoz nagyon sok erőforrás kell, de azt, hogy bizonyos tartalmakat fact-checkerekkel nézetnek meg, fontos fogódzónak, előrelépésnek tartom.
Közben érik ezt a rendszert olyan kritikák, amelyek szerint nem feltétlenül éri el a kívánt eredményt, ha egy autoritás kimondja az ítéletet, hogy egy hír hamis, majd prezentálja a helyes információt. Sőt, egyeseket, akik eleve elfogultnak tartják a platformszolgáltatót vagy a vele együttműködő tényellenőrző szervezeteket, egy ilyen szankció még inkább megerősíthet a hamis információkra alapozott hitében.
