A Lakmusz podcastjában aktuális témákkal foglalkozunk, és történelmi kontextusba helyezzük azokat. Első adás olyannyira aktuális, hogy éppen a napokban zárta le a kormány: december 15-ig várták a válaszokat a legújabb nemzeti konzultációra, amely csupa “forró témával” foglalkozott:
olyan EU-s szankciókkal, amelyeket a magyar kormány is megszavazott.
A nemzeti konzultáció furcsa műfaj: ugyan nagyon sok közpénzbe kerül, jellemzően mégis olyan kérdésekre várja a választ a kormány, amelyekről mintha már egyébként is lenne határozott álláspontja.
Arról, hogy mi a nemzeti konzultáció valójában, mi vele a probléma, és mégis mire jó a kormánynak, Hann Endre szociálpszichológussal, a Medián Közvélemény- és Piackutató Intézet ügyvezető igazgatójával beszélgettünk.
Tudjuk-e egyáltalán definiálni, hogy mi a nemzeti konzultáció? Hann Endre szerint könnyebb azt megmondani, hogy mi nem. “Mert például nem népszavazás, és nem közvélemény-kutatás” – magyarázta Hann, aki szerint hiába van sok olyan jellemzője, attribútuma ezeknek a konzultációknak, amelyek hasonlatossá teszik a közvélemény-kutatáshoz, valójában egyáltalán nem tekinthetők annak.
“Közvélemény-kutatásnak álcázott közvélemény-befolyásolás”
– a szakértő szerint leginkább így írhatók körül a kormány nemzeti konzultációi.
Hann Endre szerint mindez kiderül már abból is, hogy a nemzeti konzultációk egyáltalán nem tekinthetőek reprezentatívnak. Hiába jelenti be a kormány, hogy nagy számban küldték vissza a válaszadók a kérdőíveket, szakmailag ez kevéssé értelmezhető: mivel nincs tudásunk arról, hogy pontosan kik küldik vissza, ezért feltételezhetően nem is tekinthető reprezentatívnak. A nemzeti konzultáció ugyanis önkéntesen visszaküldhető – és ahogy látjuk, nagyon megosztja a társadalmat.
Ez a megosztottság befolyásolja azt is, hogy hányan küldik vissza a kérdőíveket, illetve azt is, hogy azokon milyen válaszok szerepelnek – véli Hann Endre. A kormánypárti válaszadók ugyanis már csak lojalitásból is visszaküldik, míg az ellenzéki elköteleződésűek épp hogy elutasítják, sőt, egyenesen kártékonynak tartják a nemzeti konzultációt, így nagy eséllyel nem is töltik ki, vagy érvénytelenül küldik vissza.
Brüsszel- és szankcióellenes kormányzati plakátok Budapesten 2022. október 18-án. Fotó: Isza Ferenc/AFP
A szakértő szerint szintén problematikusnak tekinthető több esetben a kérdésfeltevés módja, illetve a rájuk adható válaszok sem felelnek meg a közvélemény-kutatás alapelveinek. Így például ha egy állítást fogalmaznak meg a kérdésben, és a válaszadótól azt kérdezik, mennyire ért egyet a megfogalmazott állítással, akkor négyfokú skálát kellene neki kínálni (teljes mértékben egyetért/inkább egyetért/inkább nem ért egyet/egyáltalán nem ért egyet) – a nemzeti konzultációban ilyenre nem találunk példát.
Márpedig “ez a kiegyensúlyozottság alapfeltétele annak, hogy egy közvélemény-kutatást korrektnek és tisztességesnek nevezhessünk” – fogalmazott Hann Endre.
Szerinte azonban a kormánynak nem is ez a kiegyensúlyozottság – vagy annak a látszata – a célja. Hanem az, hogy a kormány által megfogalmazott üzeneteket eljuttathassák minden postaládába. “Most például, a legutóbbi nemzeti konzultációban ki is mondták, hogy ez azért fontos, hogy kormány vagy Orbán Viktor, amikor az Európai Unióval szemben fellép, védi a magyarokat, szabadságharcot folytat, akkor fölmutathassa, hogy a brüsszeli bürokraták által tervezett és kierőszakolt szankciókat a magyar társadalom többsége elutasítja. Egyébként mint közvéleménykutató vagy mint társadalomkutató, azt kell mondanom, hogy a magyar társadalom nagy többsége, mielőtt ez az egész ügy napirendre került volna, nem nagyon tudta, hogy mi az, hogy szankció.”
Hann Endre szerint azért lett ügy ebből az egészből, “mert ügyet csináltak belőle”.
Jogi következménye azonban egy nemzeti konzultációnak nincs – ellentétben mondjuk egy népszavazással. Tehát pusztán begyűjtik az emberek véleményét, de ennek jogi kényszerítő ereje - sem a magyar kormányra, sem az Európai Unióra nézve - nincsen.
Ám a Fidesznek nem is ez a célja, legfeljebb annyi, hogy a saját szavazótáborát mozgósítsa – véli a szakember.
Nem véletlen egyébként, hogy arról semmit sem tudunk, hogy pontosan ki, hol, milyen módszertan alapján állítja össze ezeket a kérdőíveket.
A Lakmuszon foglalkoztunk az elmúlt 12 év konzultációival, illetve a legújabb kérdőívvel is, ahogy megvizsgáltuk a Márki-Zay Péter nevével fémjelzett Mindenki Magyarországa Mozgalom nemzeti konzultációját is, amely egyes elemeiben erősen hasonlít kormányzati elődjéhez.
Viszont ha már szóba került, hogy hogyan kell kinéznie egy valódi közvélemény-kutatásnak, és mennyiben tér el ettől egy nemzeti konzultáció, úgy gondoltuk, hogy érdemes lenne felidézni, hogy a rendszerváltás előtt hogyan kutatták a lakosság véleményét, egyáltalán el merték-e mondani az emberek a véleményüket.
A Magyar Rádióban 1963-ban hozták létre a Közönségkutató Osztályt, ebből nőtt ki az 1969 nyarán megalakult Tömegkommunikációs Kutatóközpont (TK). Kezdetben főként médiafogyasztással kapcsolatos kutatásokat végeztek, majd fokozatosan kezdtek koncentrálni a közéleti témákra is. A közönségkutatások megrendelője a Magyar Rádió és a Magyar Televízió volt, a közvélemény-kutatások többségét pedig az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztálya rendelte.
A Tömegkommunikációs Kutatóközpont, későbbi nevén Magyar Közvéleménykutató Intézet anyagai kutathatóak a Blinken OSA Archívumában, ahol szép számmal vannak kitöltetlen kérdőívek, belső, illetve felső használatra készült jelentések és publikációk is.
A hatalmas anyagmennyiségben vannak olyan elemek, amelyek problematikusnak nevezhetők. Egy 1985-ben készült, az AIDS-szel kapcsolatos kutatásban például van olyan kérdés, ami úgy szólt:
“Vannak, akik úgy gondolják, hogy a homoszexuálisok ellen határozott intézkedéseket kellene hozni. Egyetért-e Ön ezzel a véleménnyel, vagy nem ért egyet?”
Kép forrása: Blinken OSA Archívum
Ellenpéldaként viszont érdemes megemlíteni, hogy a TK a csernobili atomkatasztrófa után gyors egymásutánban két kutatást is végzett, ezek alapján pedig olyan gyorselemzések születtek, amelyek kifejezetten felhívták a figyelmet arra, hogy katasztrófáról megjelenő korabeli tájékoztatások nem voltak elégségesek, ami az emberekben nagyfokú bizalmatlanságot szült.
Képek forrása: Blinken OSA Archívum
Ezt csak két kiragadott példa a hatalmas gyűjteményből. De hogy hogyan működött a TK, és miről nem lehetett például kérdezni a Kádár-korszakban, arról Székely Ivánnal, a Blinken Osa Archívum kutatóprofesszorával és tanácsadójával beszélgettünk.
“A TK egy nagyon furcsa és ellentmondásos intézmény volt, mert a Kádár-rendszer közepén olyan jogosítványokat kapott, amelyek más szocialista országokban nem voltak. Volt pénze, volt szakértelme, voltak emberei. Százon felül is volt a fénykorában az alkalmazottak száma. És gyakorlatilag a legmodernebb nyugati módszertannal vizsgálta a közvéleményt. Tehát különleges intézmény volt” – fogalmazott Székely Iván.
Néhány évvel ezelőtt egy egész konferenciát szenteltek a témának: “Hazudtak-e az emberek a Kádár-rendszerben?” Sokan ugyanis úgy gondolták, hogy akkoriban nem lehetett érdemi közvélemény-kutatásokat csinálni.
Csillebérc (Úttörőváros), Kádár János (1973). Forrás: Fortepan / Urbán Tamás
“Ez csak részben igaz, bizonyos dolgokról nem volt közvélemény, az emberek nem tudtak dolgokról, tehát arról a véleményük nem volt mérvadó. De más esetekben igenis lehetett.”
Székely Iván egy általa is végzett kutatásra hivatkozva elmondta: az emberek kifejezetten bíztak a közvélemény-kutatókban, jobban is, mint mondjuk a rendőrségben vagy a bíróságokban.
Az emberek tehát a rendszerváltás előtt is el merték mondani a véleményüket. “Az egy más kérdés, hogy a megbízók mit mazsoláznak ki belőle, és mit publikálnak. Vagy a másik, eggyel korábbi lépés, hogy mit kérdeznek meg.
Székely Iván szerint máig izgalmas kérdés, hogyan maradhatott fenn a TK, és kutathatott szabadon, miközben pártállami szinten azért volt egy másik fajtája is a közvélemény monitorozásának – az üzemi párttitkárok által leadott hangulatjelentés. A TK-val kapcsolatban Székely úgy fogalmazott
“Nem tudom, hogy azért működhetett-e, mert az elvtársak tényleg kíváncsiak voltak, de szerintem csak néhányan olvasták el ezeket a jelentéseket. Persze voltak megrendelések, amik a pártközpontból jöttek, hogy ezt és ezt tessék megvizsgálni. De gyakorlatilag a közvélemény-kutatók bármit megkérdezhettek. Összesen két tabu volt, amit nekem is más, ott dolgozó kollégák meséltek anekdotikusan. Tehát két dologról nem lehetett kérdezni: egyrészt Kádár személyéről, másrészt a zsidóságról.”
Székely Iván szerint tehát a kutatók minden más témában tehettek fel kérdéseket.
“Hogy ebből mit jelentettek meg, és mit volt szabad publikálni, az egy más kérdés. De nem hazudtak és nem kozmetikáztak.”
A teljes podcast itt meghallgatható:
A műsor elkészítéséhez rengeteg segítséget kaptunk a Blinken OSA Archívumától, Zsámboki Miklóstól, Hegedűs Judittól és Tóka Gábortól is, a podcast technikai megvalósulása pedig Botos Tamásnak köszönhető. Címlapkép: Fortepan / Urbán Tamás
A podcast és a cikk a Science+ támogatásával készült. A Science+ nemzetközi hálózat célja, hogy erősítse a dezinformációnak ellenálló újságírást Közép- és Kelet-Európában.
