“Semmilyen ténnyel nem tudom megingatni a hitét és még csak arra sem tudom rávinni, hogy legalább gondolkodjon el róla, hogy lehet, hogy az ő információi pontatlanok.”
Ezekkel a szavakkal panaszolta el egyik olvasónk, hogy az orosz-ukrán háború témájában milyen parttalan vitákat folytat online az egyik barátjával. A barát egészen máshogy vélekedik a kérdésről, mint olvasónk, ráadásul üzeneteiből rendszeresen az orosz dezinformációs gépezet erősen ukránellenes szólamai köszönnek vissza.
Az orosz-ukrán háború megítélése a hazai közbeszéd egyik legmegosztóbb témája jelenleg, de rengeteg más kérdéskört lehetne még említeni, Covid-oltástól a melegházasság kérdéséig, amivel előhozakodni instant recept a családi vagy baráti körön belüli összefeszülésre.
Pedig még ilyen megosztó témákról is lehetséges úgy beszélgetni, hogy a végén úgy érezhessük, hogy ha nem is rögtön meggyőzni, legalább elgondolkodtatni sikerült (a vitára kellően nyitott) beszélgetőtársunkat
- állítja határozottan Wertán Sára kommunikációs tréner, a Beszélgess jól alapítója, aki május közepén egy Lakmusz-olvasóknak szervezett online workshopon beszélt arról, milyen hozzáállásra van ehhez szükség.
Wertán Sára szerint a legtöbb ilyen beszélgetés ott csúszik el, hogy a beszélgetőparnerek “csak látszólag vannak ugyanabban beszélgetésben”. Valójában nem egy közös beszélgetést, hanem egy-egy monológot folytatnak: mindketten a saját vélt igazukat hangoztatják, és nem reagálnak a másikra.
Címlapon: Tarlós István még főpolgármesterként Tordai Bencével, a Párbeszéd országgyűlési képviselőjével "vitázik" egy fővárosi sajtóeseményen.
Fotó: Illyés Tibor/MTI
Eközben helytálló adatok, tények, információk tömege is elhangozhat - ezek mégis hatástalanok lesznek, ha a másikat csupán meggyőzni/legyőzni akarjuk a vitában. Ha csak az értelmére próbálunk hatni az információkkal, viszont érzelmileg nem találunk hozzá utat.
Ahhoz, hogy el is érjen az általunk fontosnak tartott információ a beszélgetőtársunkhoz, először is az egónkat a háttérbe tolva meg kellene próbálnunk közeledni a másikhoz.
Megérteni, mi zajlik épp benne, milyen szükségletét elégíti ki, hogy az adott témáról azt gondolja, amit elénk tárt.
“Ez nem azt jelenti, hogy fejet hajtok a másik előtt, vagy hogy hagyom magam meggyőzni az ő igazáról” - magyarázta Wertán Sára. Az odafordulás valójában a feltérképezésről is szól:
“Minél többet tudok meg a másik ember meggyőződéséről és működéséről, annál jobban fogom tudni megfogalmazni úgy a mondandómat, hogy az számára befogadható legyen.”
Wertán Sára / Fotó: Wertán Botond
De hogy kérdezzünk jól a beszélgetőtársunktól? Wertán Sára szerint úgy, ahogyan egy riporter kérdezne,
“aki nem kaphat dührohamot, nem sértődhet meg, nem minősítheti a másik válaszát. Helyette addig kérdez, amíg teljesen tisztán nem látja, meg nem érti a helyzetet.”
Ezek a visszakérdezések arra is jók, hogy a beszélgetőpartner meglássa általuk a saját érvelésében megbújó ellentmondásokat, logikai bukfenceket.
Vitapartnerünk azzal igyekszik rossz színben feltüntetni az ukrán felet, hogy - tudomása szerint - a II. világháború után a szovjet hadsereg részeként többségében ukrán katonák szálltak meg több közép-európai országot, és erőszakolták meg nők tömegeit.
Bevett orosz dezinformációs narratívát hallottunk épp vissza, amit több tényellenőrző oldal megcáfolt már, és a Lakmuszon is részletesen írtunk róla. Ahhoz, hogy jól tudjunk a témával kapcsolatban kérdezni, hasznos, ha ismerjük ezeket a háttérinformációkat. De Wertán Sára szerint ezek explicit felhasználása nélkül is lehetséges fogást találni az érvelésen - ha például kitartóan visszakérdezünk, hogy pontosan mire gondol a vitapartnerünk.
Aki mondjuk ezzel a mondattal kezd:
"Nem értem, miért kell annyira sajnálni az ukránokat... azok után, hogy anno ők voltak, akik megszállták Magyarországot és végigerőszakolták itt a nőket."
“Szóval azt mondod, hogy az ukránok korábban nőket erőszakoltak. Viszont szerinted az oroszok nem erőszakoltak meg egyetlen nőt sem, jól értem?” - kérdezhetünk vissza ilyenkor.
“Nem, azt nem mondtam, hogy egyet sem, de az ukránok többet.” - hangozhat a válasz.
“Aha, szóval úgy gondolod, hogy azért, mert az ukránok anno több magyar nőt erőszakoltak meg, az teljesen rendben van, hogy a több mint 3 generációval később született ukrán emberek, köztük nők és gyerekek állandó bombázástól fenyegetve, félelemben és rettegésben élnek. Erre gondoltál?” - kontrázhatunk megint, amire aztán a másik félnek már nehéz mit mondani.
Persze nem érdemes egy beszélgetéstől várni a csodát. A berögzült érzelmi, hitbéli meggyőződéseketnagyon nehéz megváltoztatni.
Nehezítő tényező, hogy minden embernek vannak bizonyos elfogultságai (angolul bias), amik alapján egyes információforrásokat hitelesnek, másokat hiteltelennek gondol. Az információinkat pedig hajlamosak vagyunk ezen a buborékon belülről szerezni. Hiába érkezik egyszer ezen kívülről valamilyen benyomás (például egy jó beszélgetés valakivel, aki mást gondol a kérdésről), ha továbbra is ebben a buborékban maradunk, nem fog tartósan megváltozni a véleményünk.
A saját információs buborékunkból ki lehet lépni, illetve az elfogultságainkat kordában lehet tartani, ha kellő tudatossággal, önreflexióval fel merjük tenni azt a kérdést, hogy biztosan igaz-e, amit egy hitelesnek gondolt forrásból hallunk.
Ezzel azonban a saját biztonságérzetünket tennénk kockára, úgyhogy hajlamosak vagyunk inkább megfutamodni a szembenézéstől. Különösen érvényes ez olyan esetekben, amikor hitbéli meggyőződésről van szó, amikor a “Miért?” kérdésre a válasz kimerül annyiban, hogy “Csak mert…”, vagy “De, az úgy van”. Ilyen társalgási helyzetben a tényeknek nem igazán lehet szerepük.
Megpróbálni megérteni, hogy a másik embernek miért ennyire fontos ez a hit - ennyi a legtöbb, amit első körben tehetünk - mondta Wertán Sára.
