Rozgonyi Krisztina annak 2010-es megszűnése előtt a Nemzeti Hírközlési Hatóságot (NHH), a mostani Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) elődjét vezette. Most az Osztrák Tudományos Akadémia Médiakutató Intézetének senior kutatója. Emellett az osztrák médiahatóság egyik külsős tanácsadó testületének tagjaként abban ad tanácsot, hogy mire és hogyan költsék el az állami pénzeket az osztrák média sokszínűbbé tételének érdekében. Magyarországra továbbra is kiemelten figyel.
A Political Capital kutatása szerint Magyarországon a 2022-es választási kampányban a dezinformáció leginkább az állami médiában terjedt. Az orosz-ukrán háború kezdete óta számos alkalommal láttuk, ahogy a magyar közmédia orosz háborús propagandát terjeszt. Ön hogyan értékeli mindezt?
A magyar közmédiát semmilyen nemzetközi sztenderd szerint nem lehet közmédiának nevezni. Államilag finanszírozott pártpolitikai média, nem a közt szolgálja, hanem a kormányzati propaganda eszköze és szócsöve, ahol sokszor félretájékoztatás vagy tudatos hazugságok terjesztése folyik. Európában van egy szabályozáspolitikai hagyomány, amely szerint az államnak pozitív kötelezettsége az állampolgárai politikailag semleges tájékoztatása. Ezt az Európai Emberi Jogi Egyezmény szólásszabadságról szóló 10-es cikkelyéből vezette le részben a strasbourgi bíróság, részben pedig a nemzeti alkotmánybíróságok, elsősorban a német alkotmánybíróság. Ennek a kötelezettségnek a közmédiumok a legfőbb letéteményesei: ezeknek az intézményeknek függetleneknek kell lenniük irányításukban, finanszírozásukban és a működésükben egyaránt. A társadalom minden csoportját szolgálniuk kell, és semmilyen politikai párt vagy politikai erő nem gyakorolhat felettük indokolatlan befolyást.
A magyar közmédia nem ilyen, működése a 2010-2011 óta fennálló formájában teljesen felrúgja ezt az európai hagyományt.
Rozgonyi Krisztina / Fotó: Monika Saulich
A dezinformáció terjedése és a terjesztők szempontjából mi az, ami egyedi Magyarországon?
Magyarország rossz értelemben vett különlegessége, hogy az elmúlt 10-13 évben az emberek hírekbe vetett bizalma folyamatosan és szisztematikusan leépült. A Reuters Institute Digital News Reportja szerint Magyarországon a hírekbe vetett bizalom 25 százalékra csökkent, és ezzel a 46 vizsgált ország közül a 45. helyen áll. A helyzet nem nagyon tud már tovább romlani. Ez ugyanis azt jelenti, hogy az emberek általában nem hisznek a médiának. Nemcsak a közmédia hazugságait nem hiszik el, hanem azt sem, ha valaki igazat ír.
Fásultság, elfordulás és közöny jellemzi a magyar hírfogyasztókat. Ha pedig a hírfogyasztók már nem hiszik, hogy vannak igazi, hiteles hírforrások, akkor nem tudják mihez mérni a közösségimédia-platformokon vagy egyéb helyeken terjedő álhíreket és összeesküvés-elméleteket sem.
Ez pedig életveszélyessé is tud válni, például egy pandémia során vagy háborús helyzetben. Ez a borzasztó bizalomvesztés igazi magyar sajátosság.
Hogyan lehet az államilag generált dezinformáció ellen harcolni? Vannak ennek jogi formái, lehetőségei? Ahogy Polyák Gábor médiajogász a Lakmuszon megjelent írásában fogalmazott, a jogi eszközök szűk körben állnak csak rendelkezésre.
Ez így van. Ahogy az említett írásból is kiderül, vannak bizonyos nagyon szűk elemei a jogi védekezésnek. Amikor konkrét hazugságokról van szó: például rágalmazás történik, becsületsértés vagy jó hírnév megsértése. Ilyen egyedi esetekben el lehet kezdeni végigjárni a magyar bírósági procedúra kálváriáját.
De a propagandisztikus működés, az oroszbarát narratívák, a folyamatok tudatos félreértelmezése, a tények elhallgatása ellen a jog tehetetlen.
Ha ezeket a kérdéseket jogi eszközökkel próbálnánk meg orvosolni, azzal talán sokkal több bajt okoznánk, mint amennyi hasznot érnénk el vele. Másodperceken belül eljutnánk a cenzúra kérdéséhez, ahhoz, hogy ki dönti el, mi minősül propagandának, mi nem. Magyarországon rendszerszintű információ-torzítással, információ-elfojtással és elhallgatással van dolgunk, ami ellen csak úgy lehet harcolni, ha van egy hasonló hatáskörű, megbízható tájékoztatási rendszer.
A média szabályozása az Európai Unión belül tagállami hatáskörbe tartozik. Az EU mégis próbál védelmet kialakítani, a médiaszabadságról szóló európai jogszabálytervezet például kitér arra, hogy a közszolgálati médiának függetlennek és pártatlannak kell lennie, átlátható finanszírozással, nyíltan megválasztott vezetőkkel. Az ilyen szabályoknak lehet hatása a magyar médiahelyzetre?
Ez a jogszabálytervezet valóban megpróbálja meghaladni azt az álláspontot, hogy a médiaszabályozás tagállami hatáskörbe tartozik, de szigorúan a versenyjog, tehát nem az alapjogok vagy a médiaszabályozás felől közelítve meg a kérdést. Azt mondja, hogy ha egy tagállam versenytorzító módon alakítja ki a közmédia irányítását, akkor az Európai Bizottság beleszólhat a szabályozásba. Ez azonban még mindig csak egy tervezet és nagy kérdés, hogy elfogadja-e majd az Európai Parlament.
Ha igen, akkor mi történne?
A hivatalos szövegtervezet szerint Magyarország esetében majdhogynem semmilyen változást nem hozna ez a jogszabály. Hogy miért? A jogszabály ugyan nem engedné, hogy a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) átláthatatlan módon nevezze ki a közmédia vezetőjét, ahogy a finanszírozáson is valamennyit változtatni kellene majd. De a működésre és annak monitorozására vonatkozó lényegi garanciákat a jogszabály nem tartalmaz. Azt persze egyelőre nem tudjuk, hogy az Európai Bíróság és az újonnan létrehozandó európai szabályozó hatóságok hogyan alkalmaznák a rendeletet. Erről leghamarabb 5-8 év múlva tudunk érdemben beszélni, amikor elkezdődne a már elfogadott jogszabály végrehajtása.
Van viszont egy nemrég életbe lépett uniós jogszabály - a digitális szolgáltatásokról szóló rendelet -, amely a platformszolgáltatóknál igyekszik elérni, hogy meggátolják, vagy legalábbis lelassítsák a dezinformáció terjedését. Hogyan?
A digitális szolgáltatásokról szóló jogszabály (angolul Digital Services Act, DSA) a platformszabályozás kérdését rendszerszabályozási kérdésként kezeli. Vagyis nem az egyes posztok és azok sorsa érdekli, hanem az, hogy a platformok milyen rendszerszintű problémával küzdenek, és milyen válaszokat adnak rá. Vegyük például a Google-t. A DSA előírja, hogy a Google végezzen kockázatelemzést arról, mennyire veszélyes és káros az, ami a platformján zajlik. Ezt auditáltatnia kell, a felmérések eredményét meg kell osztania az Európai Bizottsággal, az eredmény egy részét pedig nyilvánosságra is kell hoznia. A dezinformáció terjedésének szempontjából az a fő kérdés, hogy a platformok a saját maguk által végzett kockázatelemzés során mit tartanak majd veszélyesnek, és mennyire tudnak ezekre a problémákra adekvát válaszokat adni.
A Bizottságnak az óriásplatformok esetén (például Facebook, Instagram, TikTok, YouTube) felügyeleti szerepe van, beleláthat a működésükbe és bekérhet tőlük adatokat is. Ha valami olyat talál, ami szerinte nem a szabályoknak megfelelően működik, akkor bírságot szabhat ki rájuk. Azt azonban meg kell jegyeznünk, hogy ezek a platformok nagy, monopolisztikus hatalmat hoztak létre, ám ezzel a hatalmi kérdéssel a DSA nem foglalkozik. Így a szabályozó hatóságok egyelőre csak futnak a platformok után.
Vannak országok és médiarendszerek, amelyek sikeresen lépnek fel a dezinformáció ellen. Ők mit csinálnak jól?
Vannak bizonyos indikátorok, amiket érdemes figyelni, hogy meg tudjuk állapítani, mely országok lépnek fel hatékonyan a dezinformációval szemben. Az első: mennyire független és szabad, mennyire plurális az adott ország médiarendszere? Erről megbízhatóan nyilatkozik a Media Pluralism Monitor. Ebből a szempontból mindig jól vizsgáznak az észak-európai országok, például Dánia, Hollandia vagy az Egyesült Királyság. Ezeknél az országoknál a közmédia is jól működik, a State Media Monitor nevű, a világ 157 országában működő állami médiumokat vizsgáló kutatás legfrissebb, 2022-es jelentése is ezt igazolja. Ugyanebből a kutatásból kiderül, hogy a régiónkban Csehországnak és Litvániának van még független állami médiája.
Azt bátran kijelenthetjük, hogy a hiteles közszolgálati tájékoztatás az egyik legfontosabb eleme a dezinformáció elleni harcnak.
Jó példa erre Ausztria is, ahol élek. A Covid idején, amikor be voltunk zárva és nem tudtuk, hogy mikor lesz például újra iskola, a két kamaszlányom, akik egyébként nem itt nőttek fel, rögtön az osztrák közmédia Instagram oldalán kerestek erről információt. Evidens volt számukra, hogy az a kiindulópont, hogy ami oda van írva, az nem lehet hamis vagy félrevezető.
Címlapon: Képernyőkép az M1 híradójából
Másodszor, fontos az oktatás színvonala. Finnországban matematika órán a gyerekek arról is tanulnak, hogyan lehet adatvizualizációval megtéveszteni. Ha valaki erről már általános iskolás korában hall, akkor sokkal gyorsabban fog tudni navigálni a közösségi médiában terjedő félrevezető grafikonok, vagy a tudományosnak látszó eredmények között.
A harmadik meghatározó tényező az, hogy mennyire szabad és demokratikus egy országban a közbeszéd. Negyedikként pedig az információhoz való hozzáférést említhetjük. Itt megint Ausztriát hoznám példának. Az országnak ugyan a mai napig nincs közérdekű adatigénylésre vonatkozó törvénye, van viszont itt egy olyan elképesztő tényfeltáró újságírói kultúra, ami, ha nem is pótolja, részben ki tudja váltani a jogszabályi hiányosságokat. Nyolc éve élek ebben az országban, ezalatt az idő alatt a tényfeltáró újságíróknak köszönhetően három kormány bukott meg.
Ha már említette Ausztriát: 2010 előtt a Nemzeti Hírközlési Hatóság elnökeként dolgozott, jelenleg pedig az osztrák médiahatóság egyik külsős tanácsadó testületének tagja. Hogy látja, milyen főbb különbségek vannak a két ország médiahatóságának működésében?
Ausztriában olyan rendszer működik, ahol elképesztően komolyan veszik a szabályokat. Ezért persze bürokratikus a rendszer, de ott van mögötte az erős hit, hogy a meglévő sok-sok szabálynak valóban van értelme, és ha követjük őket, akkor a nap végén jobb döntések születnek.
Jó példa még erre az brit Ofcom (Office of Communications), a médiát szabályozó hatóság, ami teljesen transzparensen működik: nincs olyan kérdés, amivel kapcsolatban ne folytatnának le nyilvános vitát; nincs olyan mellékesnek tűnő kutatási eredmény vagy döntési folyamat, amit ne tennének közzé. Ha csinálnak egy kutatást például arról, hogy 2023-ra hogyan változtak meg a brit állampolgárok médiafogyasztási szokásai, akkor a teljes kutatást elérhetővé teszik, hiszen közpénzből készült; elmondják, hogy milyen következtetésekre jutottak, hogy milyen problémákat tártak fel, és hogy az eredmények nyomán mely dolgokon fognak változtatni. Mindezt nyilvános dokumentumokban magyarázzák el, az ember teljesen kívülállóként is napokat, sőt heteket tölthet el azzal, hogy ezeket az iratokat olvasgatja. A köz felé folyamatos az elszámolás, és ebben szerintem a briteknél nincsen jobb a világon.
És akkor vegyük a magyar médiahatóságot, ahol még az sem derül ki, hogy a Médiatanács tagjai milyen álláspontot képviselnek egy-egy döntés meghozatalakor, hiszen nincsenek részletes jegyzőkönyvek. Nincsen stratégiai tervezés, nincsen kutatás alapú feltérképezése a piaci-társadalmi folyamatoknak, például a médiafogyasztási szokásoknak.
Ez már akkor sem volt meg, amikor ön ott dolgozott?
